A napirend rituálészerű: anyagszerzés, majd belövés, többnyire közeli haverral. A helyszínek ismerősek, a képek fókusza kevésbé: paketek - herbál vagy kristály -, vérrel telő fecskendők, égetően szükséges ásványvíz, szúrható véna vagy bőven ömlő vér, nyílt terepen nemiszervbe szúrt használt fecskendő. A többi, a vacok a bokrok alatt, a foglalt ház mocska, tiszta nadrág, amit az utcasarkon vesz föl a főszereplő, bolti lopás, tarhálás egyremegy, nem fontos. A rituálét a halálfélelem átmenetileg megszakíthatja, a lábtörés nem, hiszen a mentő nem megy ki a foglalt házba olyanhoz, akinek nincs tb-je.

Gerinek szerencséje volt, a tüdőgyulladást tüdőlebeny-amputációval megúszta, akkor egy ideig tiszta volt. Az édesanyja szeretete, aggodalma, vagy a segítők odafigyelése láthatóan jólesik neki, de esélytelen. Barátság nincs, szeretet nincs, az anyag visz mindent.

A Dizájneren első, talán legnehezebb akadálya, hogy az ember hajlandó legyen rászánni magát a megnézésére. A szuggesztív trailer pontos eligazítást ad.

Az életnek, benne önmagunk feladásának mintáit, újra és újra megjárt, egyre szűkülő köreit ritkán látni ilyen kíméletlen egyenességgel, ennyire katartikusan. A megreccsenés ambivalenciája egyben az önáltatás tudatosságának magasiskolája is. Ez az a tapasztalat, ami miatt egyetlen szenvedélybeteg sem tekinthető gyógyultnak szermentesen sem. S e kettősség ábrázolni tudása miatt Horváth Balázs és operatőre, Botos Tamás filmje toronymagasan kiemelkedik a hasonló tematikájú alkotások közül. Drogos közegben játszódó „életfilm”, amelyben a drog bármi lehetne, ami enyhíti a szenvedést. Értelmetlenek a miértek, okafogyott az ok-okozat, nem értelmes a „szenvedésmatek”. Nincs, nem is lehet vita arról, jogában áll-e, úgymond az elszenvedett sérelmekért kompenzálniuk a szereplőknek.

„Anyagozásra mindig akad valami ok” – mondja az egyik haver. Nincsenek berne-i játszmák, zsarolások sem: Geri édesanyja hibáztatja ugyan önmagát azért, mert túl sokat dolgozott a fia kiskorában, de az érintett egy rossz szót nem szól az őt drogfüggésében is szeretetével támogató anyjáról. Ebből a filmanyagból némi, talán nem is tudatos szándékossággal – nevezzük az egyszerűség kedvéért például dramaturgiának - simán lehetne hozni a klasszik „azért drogozom, mert…” mintájú, az okok és vele az önsajnálat ismerős végtelenébe vezető diskurzust, itt azonban nincs ilyen szándék.

Kubiszyn Viktor erős írásában a „kint, de bent is” további köreit fogalmazta meg: „Elfogult vagyok, mert érintett vagyok a filmben. A film stáblistáján szakértőként vagyok feltüntetve, bár ez enyhe eufemizmus, mert semmit sem szakértettem a filmben, pusztán annyit tettem, hogy Gerit összehoztam a film rendezőjével, és a forgatások elején egy darabig velük mozogtam, míg Geri meg nem szokta a kamerát és meg nem bízott a kétszemélyes stábban (Horváth Balázs rendező/operatőr és Botos Tamás operatőr). Nekem Geri évek óta olyan, mintha egy darab lenne belőlem, a lelkem elkóborolt része, a személyiségem anyagos árnyéka. Jóval a film forgatása előtt Geri rengeteget segített nekem egy rehabon, ahol együtt voltunk, rengeteget köszönhetek neki a józanságomért. Amikor Geri visszaesett, és anyagosként újra megjelent az életemben, dühös voltam rá, szerettem, utáltam, és irigyeltem egyszerre. Nem heroint használt már, hanem ezeket az új szarokat, amik letarolták Magyarországot, és hiába minden tiltás, dizájnert ma könnyebb venni akár faluban, akár nagyvárosban, mint cigit.”

Hogy miért drogoznak az emberek? Mert rosszul érzik magukat. Ezt magyarázza el nagyon egyszerű, de jól érthető eszközökkel a patkányparkról szóló animáció.

Felváltva figyelünk kívülről és vonódunk be, egyszerre iszonyodunk és drukkolunk. Attól a pillanattól, amikor átléptük a komfortzónánk határát és megszoktuk a film közegét, nem csak műalkotásként (igen, a jó dokumentumfilm műalkotás) viszonyulunk a Dizájnerenhez. Geri harca annyira közel jön, hogy pontosan érezzük a tehetetlenségét. Tudjuk, hogy beledöglünk, és mégis tesszük, mert anélkül meg abba döglünk bele. Dokumentumfilm esetében ilyen szintű bevonódás meglehetősen ritka, jelen esetben pedig a témától indulva a helyenként nehezen érthető, rosszul artikulált, szubkulturális szlenget bőven használó beszédig szinte minden ellene dolgozik. (Zárójelben: az alkotók több szempontból is jól döntöttek, amikor nem feliratozták magyarul a párbeszédeket. A felirat távolítás, a szereplők - nem csak nyelvi - gettósítása volna. A töredékes megértést ebben a pőre verzióban a néző önmaga tapasztalataiból, érzelmeiből egészíti ki, s jóval messzebbre jut empátiával, mint lexikális tudással.)

A Dizájneren, ez az „érzékenységből, érdeklődésből, empátiából, főállás mellett összerakott, szinte sufnituning gerillamozi” (Kubiszyn) talán változást indít el. Ennél jobban, hatásosabban magyar alkotás még nem mutatta meg, miért értelmetlen a droghasználók világában a szankcionálás. Értékes, értelmes, szimpatikus embereket látunk megalázó, (élet)veszélyes helyzetekben. Ne áltassuk magunkat, ezek a baráti, érdeklődő közeledésre kinyíló „bath salt zombie-k” szükséghelyzetben kiszámíthatatlanok, agresszívek lesznek és nem mérlegelnek. Páriákként kezeli őket a törvénykezés és nyomában a közbeszéd, s ők azok IS.

A „drogprobléma” kezelése az ország mentális állapotának fontos fokmérője. Csupán azért nincs nagyobb pánik, mert kevesen tudják, mennyire komolyan reménytelen a helyzet mind a fővárosban, mind országosan (naprakész információk, jogszabályok itt). Egy-egy nagyobb – elsősorban bulvár – nyilvánosságot kapott ügy, például a dizájnerdrogok miatt életveszélybe került kismamák és babáik esete vagy a vonaton megtámadott fiatal lány története botrányt robbant, s utána ismét néma csend. A drogfogyasztás kriminalizálása a színtiszta üzleti logika mentén vezetett el a dizájnerdrogok szinte kizárólagos elterjedéséhez. A szankcionálás hozzávetőleg annyira hatékony problémamegoldás, mint ha újabb és újabb kiadású büntetőjogi tételekkel akarná a törvényhozás megakadályozni például az agyvelőgyulladást.

A dizájnerdrogok mutálódása, elterjedése olyan emberkísérlet, amiből a közösség csak rosszul jöhet ki: a zugvegyészek mindig előbbre járnak. Földes András döbbenetes riportsorozatának elrettentő látképét Horváth Balázs korábbi videótudósításai hosszabbították meg az aprólékos, gyilkos praktikumig. A szipus testvérekről szóló, legnagyobb publicitást elért riportjának tűpontosan fogalmazó hőse számára a szerhasználat álmodozás. Tudja, hol a határ valóság és képzelet között, csak éppen a képzeletet választotta, s tökélyre fejlesztette a módszert. A következmények nem érdeklik. Benzinnel kezdte, aztán megtanulta, vannak kevésbé durva anyagok is, s azok révén ugyanazt álmodhatja, ami a tévében van. A zacskóval a kezében ő lehet a szuperhős, a karatés, bárki. Ez a „legolcsóbb play station funkció” az alap, de nem kell az elrontott párkapcsolat helyett sem másik, hiszen az anyagozás „jobb érzés, mint egy nővel lefeküdni”.

Szabadon lenni? A saját függéstörténetét, részben drogos karrierjét Drognaplójában megírt Kubiszyn Viktor az árát is jól ismeri. „ A Dizájnerent a rendező elküldte, amikor elkészült, nem bírtam pár perccel többet nézni belőle, így teljes egészében csak egy prevenciós találkozón láttam egy budapesti börtön drogprevenciós körletében. Az elítéltek között ott volt Geri és a Dizájneren egy másik szereplője, és a Budapest, végállomás főszereplője, Balázs is, szintén elítéltként. Egy anyagos karrier végállomása a rehab, a börtön, vagy a temető. Esetleg mindhárom.”

Sem döntési helyzet, sem kiút nem látható. A dizájnerdrog a társadalom legsebezhetőbb rétegét teszi tönkre, mert olcsó, könnyen beszerezhető, és a felhasználókat nem fenyegetik komolyabb büntetések. Járulékos bűntettekért – lopás, rablás – annál inkább. A film főhőse, Geri és megannyi társa éppen szabadságvesztésüket töltik. Addig kényszerűen tiszták maradnak, de aztán ugyanoda kerülnek vissza, ahonnan elindultak.