A True Detective fekete humorral és filozofálgatásokkal átszőtt dialógusaival, múlt és jelen között közlekedő, időbontásos narratívájával, groteszkbe hajló bűnügyével és a két rendőr eredeti jellemrajzával megismételhetetlen dobása volt az HBO-nak – olyannyira, hogy ezt a minden tekintetben különleges keveréket nem is sikerült reprodukálni a második évadban. A csatorna azóta is keresi azt a sorozatot, ami a True Detective – és olyan klasszikusok, mint a Maffiózók, A drót, vagy a Gengszterkorzó – helyére léphet. Legutóbb az Aznap éjjelre osztották ezt a megtisztelő, de igencsak nagy elvárásokkal járó szerepet, aminek Richard Price (A pénz színe, a Nepperek, A drót írója) és Steven Zaillian (a Schindler listája, a New York bandái és az Amerikai gengszter forgatókönyvírója) nyolcrészes miniszériája meg is felelt minőségileg. De ha mélyebbre ásunk az HBO új krimijében, inkább a FOX tavaszi meglepetéssikerével, Az O.J. Simpson-üggyel találunk párhuzamokat, amely a hírhedt per kínosan és mégis szórakoztatóan aprólékos újrajátszásával nem is annyira a bűnügyről, mint inkább az igazságszolgáltatás menetéről fogalmazott meg kritikus állításokat.

Nevezetesen azt, hogy a kamerák jelenlétében az igazságszolgáltatás elkerülhetetlenül showműsorrá alakul, amelyben a külső alapján alkotott nézői szimpátia, vagy a bőrszínhez és a hírnévhez tapadó előítéletek legalább annyira alakítják a tárgyalás menetét, mint a bizonyítékok. Az Aznap éjjelben nem kap fontos szerepet a média, de a sztereotípiák, az emberek világképéből adódó és így készen kapott ítéletek ugyanúgy tévútra terel(het)ik az igazságszolgáltatást.

Nasir (Riz Ahmed az Éjjeli féregből és a Zsivány Egyesből) látszólag jól nevelt, félénk srác, afféle megtűrt geek az egyetemen, aki segít a teszteken a menő srácoknak, hogy cserébe barátkozzanak vele. Egyik nap meg is hívják egy buliba, Nas pedig apja taxiját köti el, hogy időben odaérjen. De beszáll a kocsiba Andrea (Sofia Black-D'Elia – érdemes figyelni a nevében megbújó morbid humorra), akivel a lány lakásán kötnek ki, és előbb iszogatni, majd drogozni, majd szexelni kezdenek. Nasir az éjszaka közepén tér magához, és a lányt vérbe fagyva találja az ágyban, mire bepánikol, és a taxival menekülne a helyszínről, de a rendőrök egy szabálytalan balkanyar miatt lekapcsolják – és onnantól csak idő kérdése, mikor találják meg nála a véres kést, amit kabátja belső zsebében rejteget, és amit egy részeg játékhoz használtak Andreával.

Izgalmas, a feszültséget a plafonig srófoló sorozat az Aznap éjjel – legalábbis eleinte. Az Agatha Christie tollára illő alapszituáció felrakása után már kevesebbet foglalkozik a suspense fenntartásával, és figyelmét inkább az igazságszolgáltatás bürokráciájára fordítja. Arra, hogy mi történik az emberrel, ha bekerül az igazságszolgáltatás rendszerébe, milyen helyzetekkel, megaláztatásokkal szembesül, és hogyan játsszák ki ellene a naivitását és hiányos tudását a jogról és a jogairól. Ahogy lomhán és nyomasztóan halad előre a sorozat, úgy válik egyre világosabbá, hogy Price-t és Zailliant nem az érdekli, ki követte el a bűntényt, hanem hogy az milyen hatással van az érintettekre – a rendőrökre, ügyvédekre, jogászokra, az állítólagos elkövetőre és annak családjára. Az alkotók nem hagynak kétséget afelől: akire egyszer rákattan a bilincs, és akár csak pár hónapot várakoznia kell a vizsgálati fogságban, közben pedig beilleszkedni a börtön farkastörvények uralta világába, az nem lesz már ugyanaz az ember, mint előtte.

Persze nem csak Nasir bociszemeiben acélosodik meg a tekintet, nem csak az ő derűs ártatlansága veszik oda. Vesszőfutását talán szülei sínylik meg a legjobban: az anyát kirúgják a munkahelyéről, az apa pedig nem taxizhat, hiszen kocsija bűnjelként a rendőrség raktárába vár a tárgyalásra. Safarban ráadásul kisarjad a gondolat: mi van, ha mégis a fia követte el a gyilkosságot? A nézőhöz hasonlóan a szülők is epizódról epizódra ébrednek rá, hogy nem ismerik a fiukat, aki, ha tisztességesnek, kedvesnek is tűnik, erőszakos dühtöréseket és illegális drogbizniszt is rejteget a múltjából. A néző azért bizonytalanodik el, mert Nasir a börtönben kénytelen elfogadni a benti bandavezér, Freddie biztosította védelmet, hogy megőrizze testi épséget, és a szemünk láttára válik jólfésült egyetemistából kopaszra borotvált, kitetovált bűnözőjelöltté. Átalakulása az egyébként ambivalens karakterekkel és emberi nüanszokkal dolgozó sorozat legelnagyoltabb jellemdeformálódása, mert túl éles és túl gyors az átmenet Nasir két állapota között, mégis szükség van rá ahhoz, hogy az Aznap éjjel működtesse a krimidramaturgiát és fenntartsa a találgatásokat Nasir vélt vagy valós ártatlanságáról.

Előfordul egyszer-kétszer, hogy Price-ék a sugallt világképhez hajlítják az eseményeket (például a Nasirt védő, tapasztalatlan és idealista ügyvédbojtár, Chandra történetszálában), sorozatukat mégis azért lehet dicsérni, mert képes elkerülni a börtönfilmek és tárgyalótermi drámák untig ismert kliséit. Pedig archetípusokkal dolgozik: a nyomozó itt is rámenős és ravasz, az ügyvéd különc és bogaras, az államot képviselő jogász cinikus – és így tovább. De mindegyikük jellemében van egy csavar. Box őrmester (Bill Camp) azért agresszív, mert tudja, csak így lehet elfogni a gyilkost, és bár visszaél hatalmával, azt a törvény keretein belül teszi. Jack Stone (John Turturro) a piti bűnözők ügyvédje, sefteseket, prostituáltakat képvisel és kasszíroz rajtuk némi pénzt, Nasban mégis megfogja valami, és elszántan próbálja képviselni az ügyét, miközben egyre súlyosbodó ekcémája miatt a munkatársai undorodnak tőle.

Ez az ekcéma nemcsak jól eltalált, abszurd jellemfestő motívum, de a sorozat egyik témájáról, a bennünk élő előítéletekről is sokat mond. Hogy az ember kiirthatatlan tulajdonsága, hogy a látszat alapján ítél – és ez alól a rendőrök, bírók és esküdtek sem tudják kivonni magukat. Stone ugyanúgy stigmaként viseli ekcémáját, mint az ominózus estére nem emlékező, ezért bűnösségében bizonytalan Nas a „Rossz” és a „Bűn” feliratú tetoválásait. A Nas emlékezetében rejlő fekete lyukkal, vagyis a bűn megismerhetetlenségével arra akar rávezetni a sorozat, hogy elismerjük: Igazság nem, csak igazságok léteznek, kinek-kinek a sajátja, és a bíróságon ebből történetesen kettőt ütköztetnek: a vádlottat és a vádlóét. Régóta alapállítása már az amerikai tárgyalótermi drámáknak, hogy a bíróságon nem a tényvaló, hanem mindig a leghihetőbb történet győz, és az Aznap éjjel ezt mellbevágó drámai erővel támasztja alá. „A fiú ellen több bizonyítékunk van” – jelenti ki az ügyész, és ennél erősebb mondat régen taglózott már le minket a műfajban.

Nem hatolna persze csontig a sorozat, ha a színészek nem hús-vér embereket formálnának meg erős, átélt alakításaikkal. Az Aznap éjjel sárszürke világában elgyötört, fáradt emberek dolgoznak, akik nem bűnözőket, csak pénzt keresnek. A rendőrök, akik elfogják Nast, napi nyolc, max. 12 órában szolgálnak és védenek, utána nem akarnak mást, csak hazamenni. A látogatókat elirányító társuk akkor sem lehetne viseltesebb, ha a tököli fiatalkorúak börtönében dolgozna, valamikor a nyolcvanas évek derekán. Az ügyész rövid alkudozás után kedvező vádalkut kötne a gyilkosra nézve, hogy ne kerüljön sor tárgyalásra, és az állam megspórolja a perköltséget. Nem csoda, hogy ezek után a lelkiismeretes nyomozónak elege lesz a munkájából, és az ügy közepén inkább elmegy nyugdíjba. A bürokrácia útvesztőjében valahol óhatatlanul elveszik az igazság – mert nincs rá igény, érdeklődés és pénz sem.

Az Aznap éjjel realista, zsigerbe vájó krimi, amely sarkít ugyan, hogy pontosan közvetítse gondolatait, de közben olyan intenzív emberi drámákat teremt, hogy a suspense-t szűkmarkúan mérő epizódok alatt sem lehet abbahagyni a sorozatot. És bár a második félidőre a krimi feszültsége is újra hatásba lendül, az évadzáróra egyértelművé válik: nem számít, hogy Nas volt-e a gyilkos, mert a börtön úgyis azt csinál belőle. Vagy legalábbis bűnözőt. És az Aznap éjjelben mindenki megfizeti ennek az árát.