Egyszer volt, hol nem volt – Robert Stromberg: Demóna
2014. 06. 05. • Soós Tamás |
Legalább a Shrek óta csak kicsavarva érdemes újramondani a régi meséket, feltéve, ha nem pusztán a 0-6 éves korosztályt jelölik meg célközönségnek a stúdiók marketingesei. A Disney kis késéssel, de rácsatlakozott a meserevízió trendjéhez, és A békakirály (A hercegnő és a béka) és Rapunzel (Aranyhaj és a nagy gubanc) után Csipkerózsika történetét is átdolgozták. MOZI
Demóna
amerikai fantasy, 97 perc, 2014
rendező: Robert Stromberg
forgatókönyvíró: Paul Dini, Linda Woolverton
zeneszerző: James Newton Howard
operatőr: Dean Semler
producer: Don Hahn, Joe Roth
vágó: Richard Pearson
szereplők: Angelina Jolie, Elle Fanning, Peter Capaldi, Sharlto Copley, Juno Temple, Lesley Manville, Imelda Staunton, Sam Riley, Brenton Thwaites, Kenneth Cranham, Hannah New
forgalmazó: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2014. június 5.
Az amerikai mesefilmgyártás felfedezte magának a perspektivizmust. Milyen lenne a Hófehérke, ha a gonosz mostoha mesélné? Mennyire lenne irritáló a mindig vidám, folyton daloló Csipkerózsika, ha Demóna jellemezhetné? Előbbiből Tükröm, tükröm, utóbbiból Demóna címmel forgattak filmet, s míg Julia Roberts csak ígérgette, addig Angelina Jolie be is teljesíti: most már tényleg a gyermekmilliók rémálmáról gondoskodó egykori Disney-gonoszról szól a fáma.
Végre megtudhatjuk, honnan fakad az ellenségeskedés Demóna és az emberek között (előbbi Múria lakója, amely valahol Középfölde tőszomszédságában lehet, mivel entszerű lények, trollok és tündérek lakják – az emberek pedig valamiért nagyon utálják őket), honnan ered a varázsereje (Demóna a leghatalmasabb tündér volt), honnan a gonoszsága (gyerekkori szerelme, Lipót árulta el a trónért), és miért egy holló a szolgája (Lipót levágta a Demóna szárnyait, hogy elvigye azokat bosszúként a tündér által legyőzött, haldokló emberkirálynak). Ennyi a Gyűrűk ura-kompatibilis prológ, innentől a mese illeszkedik a – nem a Perrault- vagy a Basile-, hanem a Disney-féle – Csipkerózsika-történethez. A karrierista, és végül királlyá avatott Lipótnak gyereke születik (Aurora, alias ’Rózsika'), a megcsonkított és átvert Demóna pedig tiszteletét teszi a babazsúron, és elrontja azt a jól ismert átokkal.
A film ezután azzal szórakozik, hogy kiforgassa az 1959-es Disney-film motívumrendszerét. Akad is pár jogos átírás: a régi mese tündérei, akik még egy tortát is csak varázslattal tudtak megsütni, vajon hogyan tudtak gondoskodni egy lányról 16 éven át? Valószínűleg sehogy: az új verzióban a balga, tökkelütött tündérkék helyett Demóna vigyáz a kisdedre. Teszi ezt azért, mert nem gonosznak született, az átkot pusztán felhorgadt dühében szórta a gyermekre. A lassan kibomló (kereszt)anya-lánya kapcsolat válik így a film érzelmi tengelyévé. A perspektíva- és főszereplőváltással ugyanis a mese fókuszpontja is eltolódott. Már nem a pubertás korú lány nővé éréséről szól a történet (Bruno Bettelheim mesekutató szerint az első menstruációs vérzéstől a házasságig ívelő Csipkerózsika-mese a lányok érési folyamatát szimbolizálja, a befelé fordulást tükröző alvás-motívummal és a korai kérőket elijesztő rózsabokorsövénnyel). A Demónában viszont a párkapcsolatában elárult, a szerelemben csalódott nő kerül előtérbe, akinek el kell fogadni és meg kell szeretnie a nem kívánt gyermeket. Nem a bosszú megízlelésére, hanem az anyai szeretet kiterebélyesedésére kerül a hangsúly, amely szépen simul a gyermekadoptációiról híres Angelina Jolie sztárpersonájához (ahogy szintén illett a Hollywoodban margóra állított Julia Robertshez az öregedés feletti aggodalom a Tükröm, tükrömben).
Az üzenet tehát tetszetős, ahogy a mérsékelt, de Disney-szinten jelentős revízió is, amely a Jégvarázs óta lassan megszokottá válik a stúdió újabb filmjeiben. A Disney által kanonizált mítosz foszlik itt szét: nemcsak a „szerelem első látásra” közhelyének, hanem magának a szerelemnek a létezését vonja kétségbe, és azt állítja, hogy ha létezik is szerelem, az anyai szeretet biztosan nagyobb nála. A Jégvarázzsal egyetemben a Demóna a szerelmes csók mellett a megmentésre várakozó hercegnő motívumát is felülírja. Az események passzív elszenvedői helyett azok mozgatórugójává előlépő lányhősök aktivizálása még az olyan konzervatív, tradicionális mesékben is működik, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc, a Demóna viszont még tovább lép ezen az úton. Egy összetett, ellentétes érzelmekkel viaskodó, hol jóságosnak, hol gonosznak feltűnő, erős és markáns nőről mesél, aki tökéletes megtestesítője a manapság divatos antihőstrendnek (a félreértések elkerülése végett az epilóg egyenesen szájba rágja, hogy Demóna egyszerre volt a hős és a gonosz).
A probléma mindössze annyi, hogy ezt az érzelmi összetettséget meglehetősen ügyetlen dramaturgiával viszik színre. Az írói szándék mindig kivehető, de a fordulat csak ritkán átérezhető a Demónában: a karakterek színeváltozásait rendre egy mondatban foglalja össze, és olyan hirtelen fordítja át a szereplőket önnön ellentétükbe (a szerelmes Lipótot árulóvá, a szerelmes Demónát bosszúállóvá), hogy nézőként nehéz fenntartani a közeli azonosulást. Ráadásul gyakorta hagyatkozik a fordulatok vázolásában a narrációra, ami esetlenné teszi a filmet. Valójában a Demóna is ott vérzik el, ahol a legtöbb kortárs blockbuster: nem a nüánsznyira kidolgozott történettel, nem hús-vér karakterekkel, hanem pazar(nak szánt) CGI-jal épít világot.
Linda Woolverton szkriptje a fantasy talaján állva gondolja újra a Csipkerózsika-mesét – a természethez közel álló meselények kerülnek szembe a kapzsiságot, gonoszságot képviselő emberekkel –, és ezzel mesebeli játéktérré változtatja a filmet Robert Stromberg számára, aki többek közt az Avatar és az Alice Csodaországban művészeti rendezője volt, és mindkettőért Oscar-díjat kapott. Stromberg rendezői debütfilmje ennek megfelelően lenyűgöző látványvilágú: az eredeti Demóna-karaktert idéző jelmezek, a Born This Way Lady Gagájára utaló arcforma, a gyakran sziluettként vagy takarásból fényképezett főszereplő baljós kisugárzása, a borongós atmoszférát szövő fantasy-színskála és a wow-faktort kiváltását becélzó varázslatok mind egyedülálló vizuális élménnyé emelik a filmet.
De a narratív élmény már korántsem ilyen kielégítő. A lassú ritmus ellenére is kihagyott karakterépítési ziccerek szegélyezik a filmet, amely több logikai bakit is vét. Lipót hosszú éveket tölt olyan védelmi rendszer kiépítésével, amely Demóna ellen annak „kriptonitját” veti be, csak hogy végül lazán átsétálhassanak rajta; a címszereplő pedig annak ellenére keveredik végül halálos veszélybe, hogy bárkit bármikor el tud altatni. Arra se jut idő, hogy megmagyarázzák, miért is háborúskodnak egymással a tündérek és az emberek, vagy hogy milyen szerepet tölt be Demóna Múria földjén – a fantasylényeknek pusztán annyi a szerepük, mint anno az erdő zenekedvelő baglyainak és nyulainak: hogy Aurora rájuk csodálkozhasson.
A Demónát többször inkább hátráltatja, mintsem segíti az, hogy az 1959-es rajzfilm sztoriját járja körbe, és arra akar mindig más szemszögből rálesni. A kötelező holtidőket – pl. Aurora felcseperedését – nem képes izgalmasan feltölteni, és eközben elveszi a lehetőséget attól, hogy Demóna saját történetét színezze tovább. Angelina Jolie persze örömjátékot nyújt be a ráöntött szerepben, de még ő is kevés ahhoz, hogy kiegyenlítse ezt – az oktondi tündéranyókon keresztül – a bumfordi Disney-humort megtartó, de közben komor fantasyt is kínáló filmet. A Disney, mint a mesében, hozott is újítást meg nem is, a legendás antagonista pedig gonosz is meg nem is. A végeredmény is ilyen: jó is meg nem is.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322