Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Ami maradandó – a 67. Berlinale dokumentumfilmjei

A Berlinale történetében idén új fejezet kezdődött: a fesztivál 67. évében osztottak először a játékfilmes mezőnytől független dokumentumfilmes fődíjat. A zsűri első ízben Raed Andoni: Szelleműzését jutalmazta. Mit üzen a fesztivál azzal, hogy széles körben vitatott, egyoldalú politikai üzenetet hordozó filmet hitelesített a díjjal? Másképpen: jó helyre került-e a világhírű óragyártó fogaskerék-felhőkarcolója. SZEMLE

A Berlinale akkora anyaggal csábítja a filmrajongókat a német fővárosba, hogy a katalógus felkészülő átböngészése magában frusztráció-maraton. Választani kellett a filmes paradicsomban, és persze, hogy a hidegzuhany akkor jött, amikor a fesztivált követően összegeztünk. Idén nekem ehhez a halmazhoz tartozott Rade Andoni: Szelleműzés (Ghost Hunting) című alkotása. Fontossá válik-e egy film pusztán amiatt, mert a zsűri azt díjazta? Érdemes-e gondolkodni egy olyan filmről, amit a kritikus nem nézett meg? A válasz a két kérdésre sajnálatosan összeér.

A játékfilmes zsűri a filmes értékeket tartotta szem előtt,  a dokumentumfilmeket elbírálók azonban minden jel szerint a politikumot helyezték előtérbe. Az Oscar-díjas dokumentumfilm rendező Laura Poitras (Citizenfour, 2015), a fesztiválalapító Daniela Michel és az iraki származású svájci rendező-operatőr Samir alkotta zsűri laudációjában így indokolta választását: „A dokumentumfilmek hidakat építenek a különböző kultúrák között. A díjnyertes filmkészítők bátor, eredeti és újító útját mutatják meg annak, hogyan tudnak méltósággal dacolni az emberek az elnyomással.”

Raed Andoni a Glasshütte Original Documentary Award-dal, palesztin kendővel (forrás: Berlinale)

A Szelleműzés (Ghost Hunting), Raed Andoni második egészestés filmje mi tagadás, sem bizalmat, sem kíváncsiságot nem ébresztett bennem. (Dokurajongó lévén nálam ez ritkaság.) Az elsőt 2007-ben Javíts meg (Fix Me) címmel saját analíziséről forgatta, amit a kritikusok narcisztikusnak és unalmasnak tartottak.

 „Mama, az én migrénem fontos.” Raed Andoni: Fix me

Az első filmje kapcsán készült interjúk sem elsősorban az alkotás kvalitásait, hanem palesztin származásából adódó traumáit taglalták. A Szelleműzésben az analízist pszichodrámává bővítette. Szülővárosában, Ramallah-ban újsághirdetést adott föl, amelyben a jeruzsálemi Al-Moskobiya börtön egykori fogvatartottai jelentkezését kérte. A cél az volt, hogy a rendező részvételével egy raktárban rekonstruálják a börtönt, s közösen fölelevenítsék az izraeli rabság, a vallatások szörnyűségeit. A kamera mindent vett a szereplőválogatástól az egészen durva szerepjátékokig.

Amikor a premier után megjelentek az első kritikák, megkönnyebbülten olvastam, hogy alighanem jól sejtettem, a film „nem nekem való”. 

„Raed Andoni rendező a Javíts meg!-ben kiélvezte a lélek-lemeztelenítő pszichoanalízis lefilmezett gyakorlatát, s most másokra is kiterjeszti a terápiáról vallott elavult elképzelését. A Szelleműzésben, ebben az etikailag problematikus dokumentumfilmjében palesztin férfiak újrajátsszák azt, ahogyan az izraeli megszállók bebörtönözték és megkínozták őket. Andoni arra a széles körben megcáfolt elképzelésre támaszkodik, hogy ha az ember eljátssza a traumáját, az a katarzis eszköze. Ennek jegyében arra kényszerítette „szereplőit”, hogy szavakkal és tettekkel bántalmazzák egymást, s ő mindeközben kívülről szemlélte az eseményeket. Előző dokumentumfilmjét a nárcizmus vádja kísérte, ezt a rendező új alkotásában  kegyetlenségre módosította.” – írta Jay Weissberg. A Variety kritikusa részletesen meg is indokolta állítását: „Maqdisit addig alázzák, amíg a kimerültségtől, és mert nem engedték vécére menni, belevizel a nadrágjába. Ekkor azok, akik az izraelieket játsszák, a testével törlik föl a vizeletét. Vajon az ilyen intenzív megalázás tényleg kiűzi a traumatikus emlékeket, vagy inkább újabbakat hoz létre? A néző, amikor ezt látja és azt gondolja: „Az izraeli katonák szadisták”, vajon óhatatlanul nem ugyanazt mondja-e Andoniról is, különösen akkor, amikor a rendező a legteljesebb nyugalommal végignézi, amint az egyik ember a másik fejét többször egymás után a falba veri? A rendezőasszisztenst játszó Wadee Hanani pontosan fogalmaz, amikor így szól Andonihoz: „Azt akarod, hogy parasztok legyünk a sakkjátszmádban.”

Weissberg a díjkiosztót követően ezzel a kiegészítéssel aktualizálta írását: „Ken Loach és Mike Leigh lelkes dicsérete a premier előtt, a téma szenzációhajhász érzelmi töltése, valamint a berlini legjobb dokumentumfilm díj azt jelenti, hogy a Szelleműzés messze több figyelmet fog kapni, mint amennyit megérdemel. A koncepció papíron bizonyára ütőképesnek és eredetinek tűnt, tekintve, hogy számos elismert támogató szervezet - Doha, Sundance, Sanad, a velencei Final Cut, stb. – is befogadta a projektet.”

A film trailere a fesztiválkatalógusban

A Szelleműzés mögött fölsejlik Zimbardo börtönkísérlete, ám erre a rendezőnél, sőt kritikusainál sem találtunk utalást. Véletlen volna, hogy éppen 2015-ben mutatták be Kyle Patrick Alvarez The Stanford Prison Experiment-jét, amikor Andoni forgatni kezdte filmjét?

Andoni a berlini díjátadón „leiskolázta” kritikusait, amikor elégtétellel konstatálta, hogy kifogásaikkal ellentétben a zsűri etikusnak is, dokunak is tekintette a Szelleműzést. "Aki nem bírja elviselni, amit a képernyőn lát, annak Palesztina izraeli megszállását sem kéne rendben lévőnek tartania, ennyi.” – nyilatkozta a kihallgatások megrendezettségét és brutális fordulatait kifogásoló megjegyzésekre reagálva Andoni. Reakciója minimum rövidre zárása mind a film politikai vetületének, mind a filmszakmai kritikáknak.

Ugyanebben az interjúban a rendező föleleveníti, hogyan zajlott az első, számára a legfontosabb vetítés Ramallah-ban, olyan közönség előtt, melynek kilencven százaléka egykori fogvatartott volt. A megrendült emlékezés megidézésének gesztusával a rendező akaratlanul is rámutatott filmjének célközönségére. A Szelleműzés mutatis mutandis a home movie szintjén van: azokhoz szól, akikről készült, akikkel párbeszédben van. A palesztinok helyzetéről szóló szélesebb körű párbeszédben egy hasonló film sokkal többet árt propagandisztikussága, didaktikussága miatt, mint használ azzal, hogy rámutat a problémára. A berlini zsűri laudációjára visszautalva erősen kétséges, hogy híd épülhetne két, évtizedek óta egyre inkább elmélyülő konfliktusban élő nép között attól, hogy az egyik fél által okozott sérelmeket durva, agresszív eszközöket használva egyoldalúan, az igazságosztó szerepében tetszelegve kiemeli egy érintett az adott konfliktusrendszerből. Nyilatkozzon bármily tetszetőseket az alkotó, a hasonló alkotások valódi célja a bosszú, s így a háborús helyzet fenntartása. A sérelmek mantrázása a legbiztosabb módja annak, hogy a békés megoldásnak esélye se legyen. A film sajtóvisszhangja, mint az várható volt, a doku-fődíj után pozitívabbra váltott: „Vannak informatívabb filmek a palesztin-izraeli konfliktusról, de egyik sem ennyire eredeti.” – vonta le a konklúziót Stephen Dalton (Hollywood Reporter)

A kongói Dieudo Hamadi Maman Colonelle-je (Forum szekció, verseny) e fődíjnyertes filmnek mindenben az ellentéte. Nem a sérelmek perpetualizálása áll a középpontban, hanem a rettenetes helyzetekből kihozható lehetséges jó. Honorine Munyole negyvenes özvegy, négy saját és három örökbefogadott gyereket nevel. Kis rendőri egysége a háború sújtotta régiókban a nők és a gyerekek védelmét látja el. Bukavuban a nők kétségbeesetten sírnak, amikor az ezredesasszonyt Kisanganiba helyezik át. A ház szinte romos, ahova beköltözik. Kaotikusak az utcák, az emberek kétségbeesettek, megalázottak, szegények.

Maman Colonelle eligazítást tart új állomáshelyén (Berlinale, katalógus)

Asszonyokat kergetnek el a gyerekeikkel, vagy ők szabadulnának a gyerekeiktől. Minden családot érint a háború, amelyben öt és félmillió ember halt meg, a helyi harcok napjainkban is folynak. Mama Colonel egyenruhában, határozottan, karján elmaradhatatlan retiküljével dönt, intézkedik, és megoldja, amit lehet. A magukra maradt, hajléktalan asszonyoknak tetőt kerít a fejük fölé, szó szerint, mert semmi más nincs a házon és a házban. Biztatja a nőket, beszéljék ki, mi történt velük, mert ha elfojtják, megőrülnek. A férjeiket és a gyerekeiket megölték a háborúban, őket megerőszakolták. Feltűnnek a háborúban lábukat, karjukat vesztett férfiak, akik azt követelik, az ezredes asszony ne patronálja a nőket, mert hazudnak, hogy előnyökhöz juthassanak.  Az asszony kis egysége kihallgatásra visz egy mostohaanyát, aki brutálisan bántalmazta férje kislányát. Rajtaütnek egy álprófétán, kiszabadítják az ördögűzés áldozatait: gyerekeket, akiktől a varázsló némi pénz és adomány fejében megszabadítaná a családokat. A kisebb-nagyobb gyerekek történeteit rettenetes hallgatni.  Tudomásul kell vennünk: megkínzottan, kidobva is ragaszkodnak a családjukhoz, s a „bennük lakó gonosz” miatt csak a nagyobbak véleményezik, a kicsik kritika nélkül elfogadják a „próféta” embertelen büntetéseit. Maman Colonelle a gyerektelenül maradt asszonyokhoz viszi őket. A film utolsó képein a nők és a gyerekek nézegetik, méregetik egymást, egyikük-másikuk elmosolyodik. A film rendezője, Dieudo Hamadi a Tagesspiegel Readers' Jury, valamint az Ökumenikus Zsűri díját kapta, teljesen megérdemelten. Magas labda, nem is ütnénk le, de azért utaljunk rá: a Szelleműzés a férfias(nak tartott) háború, a Maman Colonelle a háborúban is támaszt nyújtani akaró (női) béke filmje. Lehetett választani.

A tizenhat doku-versenyfilmen kívül számos rendkívül izgalmas alkotást láthattunk, sokunk számára ezek a kevesebb reflektorfényt kapott alkotások voltak a Berlinale igazi gyöngyszemei. Ámulatba ejtő, hogy késő éjjel telt házat vonzottak olyan filmek, mint a Londonban született, New Yorkban tanult, Marokkóban élő Tala Hadid Ház a mezőn-je, amely egy isten háta mögött, az Atlasz hegységben élő marokkói család mindennapjainak krónikája. Az Askold Kurov rendezte A tárgyalás: Oroszország Oleg Szencov ellen arra is jó példa, hogy a dokumentumfilm megengedi a politikai állásfoglalást akkor is, ha nem lehetséges az oknyomozó eszközök használata. Az ismert ukrán filmrendező perének kapcsán Kurov riportformában járja körül Ukrajna függetlenségének, a Krím lerohanásának kérdéseit. Az ítélet szerint terrorizmusért húsz év, Szibériában letöltendő börtönbüntetésre ítélt egykori Maidan-aktivista 2035-ben, 57 évesen szabadul. Szencov bízik abban, hogy ügyében nem ez az utolsó szó.

A Berlinale NATIVe szekciója a kis népek bemutatását tűzte ki feladatául, idén az északon élőkre fókuszált retrospektív sorozatában. A dán fennhatóság alá tartozó Grönlandon az 1970-es években a helyi lakosság anyanyelvét, az inuitot kihalás fenyegette. A fiatalok csak Dániában tudtak továbbtanulni, nagy részük nem tért vissza szülőföldjére. A Sumé – A forradalom hangja, a grönlandi Inuk Silis Høegh dokumentumfilmje az 1972-77 között működött Sumé rockegyüttes, és a grönlandi nép önazonosság-keresésének krónikája. (A filmet a Titanicon és a Verzión is láthatta a magyar közönség).  Az együttes első lemeze azonnal kultzenévé vált. Ma is élvezhető, inuit nyelvű, ősi hangszereket is felvonultató lemezeik progresszív szövegei honfitársaikhoz szóltak, s határozottan kritizálták a dán kolonializációt. Hatásukra ifjúsági mozgalom is indult az inuitok politikai érdekeinek képviseletére. A film vizuális erőssége archív használata, fő motívuma pedig egy hatalmas piros hangszóró, ami legyőzhetetlenül ott virít jéghegyen és nappaliban. Tartalmi újdonsága a kolonializáció árnyalt bemutatása. A dán kormányzat nem kegyetlen elnyomó, hanem együttműködő hatalom, 2008-ban a dán és a grönlandi kormány megállapodást dolgozott ki a sziget autonómiájának bővítéséről. A népszavazáson a grönlandiaknak csaknem negyede a változtatás ellen (!) szavazott. Az 1972-ben egy rockegyüttessel kezdődött identitáskeresés hosszú folyamata még nem fejeződött be.

Sumé – az első grönlandi rockegyüttes forradalmat indított.

Az idei FIPRESCI-díjat elnyert Jobb érzés, mint a szerelem (A Feeling Greater than Love) című film témája – libanoni munkásmozgalom az 1970-es évek elején – újdonsága mellett alighanem rendezőjének szarkasztikus kommentárjai miatt kerül hamar közel a nézőhöz. A televíziós producerként és meglepő módon geográfusként is dolgozó Mary Jirmanus Saba praktikus, vicces, de sosem komolytalan szemlélete áthatja az egész alkotást. A film interjúk és archívok segítségével egy dél-libanoni dohányipari vállalatnál és a bejrúti Gandour csokoládégyárban kitört sztrájkok történetét meséli el. A dolgozók a rossz munkakörülmények, a kevés bér mellett a társadalmi igazságtalanság az egyenlőtlenség ellen tiltakoztak. Jirmanus Saba szereplői, s velük a rendező is arra jut: Libanonban semmi sem változott politikai és társadalmi szinten a sztrájkok véres leverése, a munkásmozgalmak keménykezű felőrlése óta. Az 1975-ben kitört, s tizenöt évig tartó polgárháború fejezte be a folyamatot, azóta az országban nincs szakszervezet, sem munkás érdekképviselet. Pedig az embernek a saját sorsát a kezében tartani, az jobb érzés, mint a szerelem, mondja a film egyik gyönyörű, okos, s mindennek dacára optimista női főszereplője.

Noha a 67. Berlinale, különösen a díjátadó érdekes, esetenként egyenesen vicces történetekben is bővelkedett, nem azok fognak megmaradni. Csak remélni tudjuk, hogy a viszályt elmélyítő alkotások is kordokumentummá válnak, az emberség, az odafigyelés filmjeire pedig még unokáink is kíváncsiak lesznek.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322