Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Hírnévpolitika és a történelem esetlegességei - A Csodacsatár két változatáról I. rész

Az AETAS 30. évf. 2015. 4. számában megjelent írás részletét a szerző engedélyével közöljük - a szerk.
 
Amikor Keleti Márton 1956 júniusában elkezdte forgatni új filmjét, egyfelől támaszkodhatott saját „sportfilmes” múltjára, másfelől nem tudhatta, hogy a történelem egészen sajátos módon írja felül az augusztus végére elkészült alkotás1 nyilvánosságtörténeti sorsát.  GONDOLATOK

A Csodacsatár első szekvenciájában a Futbolia–Rugania 2 mérkőzés egyik szurkolója által („Civilek a pályán” – mondja maliciózusan a hazai csapat játékosainak címezve) megidézett 1951- es Keleti-film, miközben propagandisztikus mozgóképi pecsétet ütött a magyar sport szovjet típusú átalakítására, a rendszer kedvezményezett élsportolóinak is üzent a meghiúsuló disszidálási kísérlet filmbeli történetszálával.3 Az intés komolyan vételéhez a maga brutalitásában járult hozzá a tizenkilencszeres válogatott újpesti hátvéd, Szűcs Sándor tőrbe csalása, pere és kivégzése ugyanebben az esztendőben – ezt követően egészen 1956 őszéig a honi sportolók körében nem volt jellemző, hogy a külföldi versenyek adta lehetőséget ki- használva „kinn” maradjanak. Keleti a Civil a pályán forgatásához az akkor épp Budapesti Dózsának nevezett újpesti csapat játékosait (többek között Szusza Ferencet, Heni Gézát és Deák „Bamba” Ferencet) kérte el, így volt már rutinja az élvonalbeli labdarúgókkal való együttműködés terén. Míg az 1951-es film a kortárs hazai klubfutball világát idézte (a nyitó jelenetsorban a Vörös Traktor az Óbudai Vasassal játszik bajnoki mérkőzést), A Csodacsatár kifejezetten az Aranycsapat hírnevére alapult. Olyannyira, hogy a film alapötletét egy olyan megtörtént eset adta, mely a magyar válogatott nemzetközi ismertségéről és a kor médiaviszonyairól egyaránt sokat elárul. A szlovákiai Új Szó 1954. augusztus 5-ei száma a Szabad Népre hivatkozva írt arról, hogy az Olimpique Lille csapatánál egy Veréb László nevű illető magát Zakariás Józsefnek kiadva kapott szerződést, de egy mérkőzés után fény derült a szélhámosságra.4 Egyetérthetünk azzal a sportújságírói értelmezéssel, mely szerint a Csodacsatárt „amolyan filmvászonra vitt rehabilitációnak is felfoghatjuk az 1954 júniusában a svájci világbajnokságon vb-döntőt vesztett csapat tagjai számára. Azért megjegyzendő, akkor kezdték készíteni […], amikor az Aranycsapat csillaga megszületése óta a legmélyebbre hullott. A forgatás alatt szenvedte el első vereségét a válogatott a Népstadionban (2:4 a csehszlovákok ellen).”5 A csapat kapitánya, Puskás Ferenc sem épp karrierje legfényesebb napjait élte 1956 nyarán–őszén, csapattársa, Sándor Károly visszaemlékezése szerint „Öcsi abban az időben már nagyon rossz passzban volt, a hazai közegben hamarosan vége lett volna a pályafutásának”.6  Puskás hírneve ezzel együtt is elegendő volt ahhoz, hogy Keleti Márton alkotását rá lehessen építeni; s ahhoz is, hogy 1957-ben ő már ne kerülhessen a magyar mozilátogatók színe elé.

A film keletkezés- és bemutatástörténeti részleteiről a forgatókönyvíró Méray Tibor, aki 1956 novemberében előbb Bécsbe emigrált, majd a francia fővárosban telepedett le, már 1963 júniusában megemlékezett Visszavágó című írásában a párizsi Irodalmi Újságban, aminek apropóját a Puskás elleni magyarországi büntetőeljárás hivatalos megszüntetése adta. Ez a szöveg ugyanakkor kötetben csak a rendszerváltozás után látott napvilágot: „Valamikor réges-régen – pontosan 1955-ben – írtam odahaza egy forgatókönyvet; az volt a címe: A csodacsatár. […] 1956 nyarán a Gyarmat utcai stúdióban elkészült A csodacsatár. Az egyik szerepet – Puskás Ferenc játszotta… November 8-ára volt kitűzve a díszbemutató a Kossuth Lajos utcai Fórum moziban. November 8-án azonban – hála a szovjet hadsereg testvéri segítségének – Budapest nem volt olyan állapotban, hogy akár dísz-, akár dísztelen bemutatókat tartsanak benne. A film – ahogy a szakmában mondják – dobozban maradt. Tekintve azonban, hogy gyártása több millió forintba került, az állam – érthető módon – szerette volna ezt a pénzt valamiképpen visszaszerezni, sőt, ha lehet, kicsit keresni is rajta. Ezért, valamikor 1957 tavaszán [valójában szeptemberben] mégiscsak bemutatták. Egyes éles mondatokon és jeleneteken kívül, amin a vágói olló könnyen segített, még két bajocska akadt. Az egyik: az író, aki Párizsba menekült. A másik: Puskás, aki Madridba. Az írón ugyancsak könnyű volt túltennie magát az államnak. Egyszerűen kivágták a nevét a filmből. […] Puskással kissé nehezebb volt a helyzet. Nem lehetett csak a nevét – a jeleneteket is ki kellett volna vágni, s így aztán se füle, se farka nem lett volna az egész történetnek. Állami filmgyártásunk – hogy Puskás Ferenc disszidens népellenség arca ne zavarja a mozivásznon a szocializmus építésében a magyar népet – se költségtől, se fáradságtól nem riadt vissza. Valamennyi jelenetet – s volt belőlük jó néhány –, amelyben Puskás szerepelt, újra leforgatták [minden bizonnyal 1957-ben], ezúttal Hidegkúti Nándorral, aki futballistának és színésznek talán nem volt jobb Puskásnál, ezzel szemben nem disszidált.” 7

Míg a Kádár- rendszer filmszínházai az 1957-es, Hidegkuti-változatot vetítették, az elmúlt években a televízióban az eredeti volt látható – jelenleg az 1957-esek még nincs digitalizált verziója, DVD-n a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet 2016-ban tervezi megjelentetni. 8 A továbbiakban először a két változat összevetésére vállalkozom.

A két főcím között nincs eltérés, amiből több dolog is következik. Mivel a második változat esetében is az 1956-os dátum hivatott jelölni az elkészülés esztendejét, az alkotók az időbeli távolságot, a másodlagosságot, az átszerkesztés-újraforgatás mozzanatát igyekeztek kitörölni. Értelemszerűen a retusálás gesztusának magában kell foglalnia önmaga elrejtését; a retusált csak akkor működőképes, ha úgy lép az eredeti helyébe, hogy azt egyszersmind mint eredetit „takarja” ki. Az, hogy a második változatban miért nem szerepel Méray Tibor neve íróként, érthető, az már kevésbé, hogy az elmúlt években az M1 és a TV2 által is vetített Puskás-verzió esetében miért nincs feltüntetve. Az író megjelölésének mint a főcím kötelező elemének hiánya olyan árulkodó jelnek tekinthető, mely fölhívhatja a figyelmet a kitörlés aktusára. Noha sem Puskás, sem a helyére léptetett Hidegkuti nem csupán statisztaként járult hozzá a filmhez, a főcím csak „a magyar válogatott labdarúgócsapat tagjai” megjelölést tartalmazza, a futballistákat név szerint nem említi (ezzel szemben a Civil a pályán stáblistája Szusza Ferencet teljes joggal a főszereplők között szerepelteti).

Annál inkább fontossá válik a név és a hírnév abban a jelenetben, melyben tetten érhetjük az első különbséget a két filmváltozat között. A Futboliából Svájcba tartó repülőgép fedélzetén Duca tengernagy és segédtisztje, az állami edzőnek frissen kinevezett Venturo kapitány afféle médiatechnológiai képtelenség gyanánt rádióközvetítést hallgat. A szcéna mindkét változatban megtalálható, az első 25 másodperc képsávja azonos, nem forgatták újra, viszont a hangsávot megváltoztatták, mind a rádiókommentátor szövegét (bár a riporter ugyanaz maradt), mind a szereplői közbevetést:

„A 39. magyar–svájci mérkőzés a vége felé jár. A magyarok újra támadnak. Puskánál a labda, aztán az ördöngős Kocsi tör előre, átadja Puskának. Puska, Puska, Puska és megint csak Puska. Uralja az egész mezőnyt, most a mérkőzés végén éppúgy, mint az első percekben. Úgy irányítja a csapatot, hogy egyszerűen nincs ellene védekezés. Nem hiába nevezik a sportvilágban csodacsatárnak.” (A Csodacsatár  1. 0:13:15 – 0:13:40) 9 Duca tengernagy mindeközben így fordul oda segédjéhez:

„– Hallja? Puska! Ez a mi emberünk.”

„A 39. magyar–svájci mérkőzés a vége felé jár. A magyarok újra támadnak. Hidegkutinál a labda, majd az ördöngős Bozsik tör előre, továbbítja Hidegkutinak, Hidegkuti, Hidegkuti, megint csak Hidegkuti. Uralja a mezőnyt éppen úgy, mint a mérkőzés első perceiben. Úgy irányítja a csapatát, hogy egyszerűen nincs ellene védekezés. Nem hiába nevezik a sportvilágban csodacsatárnak.” (A Csodacsatár 2. 0:13:22 – 0:13:25) A Duca tengernagyot alakító Ungváry László szája itt is Puskát mond, de hangja már így szól: „– Hallja? Hidegkuti! Ez a mi emberünk.”

Amint az köztudott, a Budapesti Honvéd csapata 1956. november 1-jén hagyta el Magyarországot azzal a céllal, hogy a november 22-re, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában meghirdetett, az Atletic Bilbao elleni mérkőzésre Nyugat-Európában fölkészüljön. A baszkok elleni első meccs előtt játszottak Bécsben, Essenben, Antwerpenben, Párizsban, Rouenben és Saarbrückenben, a 3:2-re elveszített „odavágó” után Spanyolországban, Olasz- és Nyugat-Németországban, majd december 20-án az UEFA által a magyarországi helyzet miatt Brüsszelbe „kihelyezett” visszavágón elért 3:3-as döntetlennel kiestek a nemzetközi kupából. Brüsszelben kereste föl a csapatot a korábbi szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv, aki azt a feladatot kapta a honi párt- és sportvezetéstől, hogy bírja rá a játékosokat a hazatérésre. Mint tudjuk, a Honvéd (kiegészülve Grosics Gyulával, Lantos Mihállyal, Sándor Károllyal és Szusza Ferenccel) inkább a januári dél-amerikai túrát választotta, ahonnan februárban Bécsbe tértek vissza, s a csapat itt kettévált: a többség hazautazott Magyarországra (Grosics csak 1957 nyarán), míg Puskás, Kocsis és Czibor a kint maradás mellett döntött. Mire  a Csodacsatár moziba került, addigra Puskás ellen hazaárulás vádjával eljárás indult, míg Czibornak többek között az ’56-os forradalomban való fegyveres szerepvállalása miatt volt elég oka, hogy ne jöjjön haza, 10 ráadásul az előbbit szisztematikusan igyekeztek lejáratni a honi sajtóban (az alvilági csempészhálózat vezetőjének és a hazája iránt  hálatlan alaknak bélyegezve).11 Hidegkuti és Bozsik viszont egészen az 1958-as svédországi világbajnokságig meghatározó  egyéniségei  maradtak  a  magyar válogatottnak, ők  voltak azok a nagy tekintélyű játékosok, akik mellé új és fiatal labdarúgókat igyekeztek beépíteni.12 Ők a Kádár-rendszer megszilárdulásának hónapjaiban tehát nemcsak a Rákosi-éra emlékét szükségképpen és túlzottan megelevenítő Aranycsapat sikersztoriját idézhették föl a filmnézőkben, melytől az új rendszer szabadulni igyekezett, de az újjáépítés alatt lévő magyar válogatott arcai voltak-lettek éppen akkor: 1957 júniusában és szeptemberében mindketten három vb-selejtezőn játszottak, Bulgária ellen Budapesten Bozsik lőtt gólt, míg Szófiában a két magyar találatot Hidegkuti szerezte.

Ahogy az a föntebb idézett két filmbéli rádiókommentárból kiderül, a két változat másképpen használta a valós és a kitalált elemek összjátékát. A bevezetőként elhangzó sorszámnév („39. magyar–svájci mérkőzés”) a ténylegesség hatását kelti, annál is inkább, mert a magyar válogatott 1952 és 1955 között három alkalommal valóban játszott Svájc ellen, s ezek közül az utolsót éppen úgy Lausanne-ban rendezték meg, ahogy a filmbelit (bár ez a két ország csapatai közötti „csak” a 27. összecsapás volt, és nem 5:2-es, hanem 5:4-es magyar győzelemmel zárult). Az eredeti film eltéveszthetetlen, de mégiscsak módosított neveket használ (Puska és Kocsi), míg a második Hidegkutit és Bozsikot a saját nevükön említi, a többieket (Fenyvesit, Gulyást és Budait az eredetihez hasonlóan) elváltoztatva. Ez a különbség azzal nem feltétlenül nyer magyarázatot, hogy a Puskás és a Kocsis szavak könnyebben voltak köznevesíthetők, s ebbéli csonkolt változatukban egyébként valóban jobban illettek a film groteszk-szatirikus hangoltságához, az viszont kétségtelen, hogy az a jelentéstani játék, mely a magát magyar csodacsatárnak kiadó Jóska (vagyis az őt alakító Pongrácz Imre) magas, vékony alkata és a puska (mely a „Száguldó Őrnagy” hivatalos katona státuszát is fölidézheti) mint tárgy alakjával metaforikusan létesül, az 1957-es verzióban nem működik.

Visszatérve a filmbeli svájci gép fedélzetére: név, test, személy és médiaszöveg viszonya az eddigiekben elemzett 25 másodpercnyi részlet után azáltal válik összetettebbé, hogy – a korban valódi médiasport-történeti eseményt jelentve – a rádiókommentátor szavait „hitelesítendő”, film a filmben technikával archív mozgókép fölvételek peregnek a szemünk előtt. A Csodacsatár eredeti változata az 1954-es világbajnokság június 20-án Bázelben rendezett Magyarország–NSZK csoportmérkőzés (végeredmény: 8:3) mozgóképeit használja. Noha a részletválasztásnak lehettek egyszerű hozzáférési okai, vagyis hogy az alkotók milyen mérkőzésekről bírtak egyáltalán felvétellel, a stadion német nyelvű reklámfeliratai valamelyest illettek a fikció szerinti Svájc–Magyarország meccs helyszínéhez (még ha Lausanne sokkal inkább francia nyelvű, mint a valódi helyszín, a németes Bázel). A mérkőzés fölvételéből készített montázson láthatjuk Grosics kirúgását, Bozsik előreívelését, Kocsis esernyőcselét és ollózását, majd azt, ahogy egy Hidegkutitól kapott „leadást” követően Puskás az ötösről jobbal a hálóba lő (ez a 17. percben született gól volt a Magyarország–NSZK mérkőzés második magyar találata). Mindehhez az alábbi kommentárt halljuk a filmbéli, a fikció szerint svájci rádióközvetítésből:

„Most kapukirúgás következik. Száll a labda, vajon ki szerzi meg. Jól van, mi fejelünk! Nem, már a magyar szélsőnél van a labda, rögtön előrevágja Kocsinak, ennek a nagy tudású játékosnak, aki úgy bánik a labdával, mint egy zsonglőr. Ollózva továbbítja Puskának, veszedelmes pillanatok ezek, ha a labda Puskánál van. Vajon mi lesz ebből? Átadja a labdát, ez mindig veszélyt jelent. A közönség izgatott. Gyerekek, vigyázzatok! Puska visszakapta a labdát, már a tizenhatosnál jár, átjátssza a védelmet, kapura tör, lövés, gól! A magyar csapat játékosai odarohannak Puskához, és kitörő örömmel ölelgetik.” (A Csodacsatár 1. 0:13:40–0:14:15)

A beillesztett mozgóképen tehát szerepel Bozsik és Hidegkuti is, őket azonban nem nevesíti a kommentátor, csak Puská(s)t és Kocsi(s)t. Nézzük, hogyan jár el az 1957-es változat! A bejátszáson szintén montázst látunk, csakhogy itt az Aranycsapat leghíresebb győzelméről, az 1953-as londoni 6:3-ról. Előbb a mérkőzés kezdő pillanatait láthatjuk: a középkezdés után Bozsik előreíveli a labdát Budainak, aki csinál egy kényszerítőt Kocsissal; a következő képeken már az első magyar gól előtti Bozsik–Zakariás–Bozsik–Hidegkuti összjátékot látjuk, melynek végén Hidegkuti 15 méterről nem lő kapura (!), hanem egy a filmben alig érzékelhető vágás révén előreugrunk az időben, és a les miatt meg nem adott későbbi gólját látjuk. Annak, hogy nem a meccs első percében szerzett találatot használták a filmkészítők, sejthetően technikai oka lehetett; a lesgólt megörökítő képeket viszont azért nem használhatták hosszabban, mert azt egy többszörös Puskás–Hidegkuti passzkombináció előzte meg. A két filmváltozatban látható mérkőzésfelvételek szereplői tehát részben megegyeznek, a kommentár viszont teljesen más:

„Most, most Bozsikhoz kerül a labda, aki szépen előrevágja Budához. Buda milyen gyönyörűen megy a labdára, aztán egy cselt csinál, továbbítja, visszakapja, majd Bozsiknak adja tovább a labdát, aki hogy megy előre a labdával, továbbítja Hidegkutinak, Hidegkuti, igen, elhúzza a védelmünk mellett, úgy van, látom, egy cselt csinál, és lő, gól!” (A Csodacsatár 2. 0:13:46–0:14:06)

A bonyodalom létrejötte érdekében a válogatottnak szállást adó lausanne-i szállodába siet a két, önmagát apró szélhámosságokkal fönntartó magyar emigráns (Jóska és Brúnó) és Futbolia frissen kinevezett futballkorifeusai, Duca tengernagy és Venturo kapitány. Az előbbiek rossz minőségű tollakat akarnak eladni a „fiúknak” – ebbéli szándékukkal idézvén meg egyfelől azoknak a külhonba „szakadt” kereskedőknek az alakját, akikkel az Aranycsapat tagjai az 1950-es évek első felében szoros üzleti kapcsolatot ápoltak külföldi útjaik során, másfelől a csapat sajátos ökonómiáját, a magyar hatóságok által elnézett csempészést- feketézést. Az utóbbiak, noha a filmben kifejezetten politikai motivációkkal bírnak, és Futbolia válogatottját kívánják megerősíteni a magyar csatárral, az Aranycsapat tagjait a honi viszonyokat tekintve valóban mesés ajánlatokkal csábító nyugat-európai klubok megkereséseire is emlékeztethetnek. A Csodacsatár eredeti változatában a szálloda halljában Jóska Puská(s)nak, Brúnó Kocsi(s)nak kínálja portékáját, s a két sztár a nyilvános imázsukhoz illő vagánysággal és magabiztossággal replikázik a „kereskedőknek”. (0:16:37– 0:16:58). Az 1957-es verzióban ekkor látjuk az első újraforgatott jelenetet: Brúnó itt ugyanazzal a szöveggel környékezi meg Hidegkutit, aki elismétli Kocsi mondatát. Az, hogy ez a szcéna az eredetinél kevésbé hatásosra sikerült, nem csupán az „Öreg” visszafogottabb alakításán múlt, de azon is, hogy míg az eredeti filmben a két csillag mögött a szállodában a magyar csapat poharazgató-beszélgető tagjait látjuk (a beállítás miatt nem mindenki fölismerhető, de például Brúnó és Kocsi párbeszéde nyilvánvalóan nem véletlenül lett úgy fényképezve, hogy a közöttük megnyíló térben jól kivehető legyen Bozsik alakja), addig az újravett jelenetben nincsenek statiszták, nincs a háttérben élet, csak Feleki Kamill és Hidegkuti Nándor – ami egyúttal persze a készítőknek azt a szándékát is elárulja, hogy az utóbbin kívül más labdarúgót nem akartak bevonni a kitörlés és átrajzolás folyamatába.

Ezen a ponton már aligha takaríthatjuk meg annak szóba hozását, hogy miképpen is emlékezett vissza a legendás kilences saját szerepvállalására. Ismert, hogy a vitézi címmel rendelkező apától és gyárigazgató anyától született, eredetileg Hidegkuthynak írt játékos imázsát az Aranycsapatba való bekerülés érdekében Sebes Gusztáv szövetségi kapitány javaslatára átrajzolták. Az óbudai polgárfiúból gyárban dolgozó élmunkásnő sarja lett, a családtörténet proletár változatát bemutatták a filmhíradóban, s még a Rákosi-rendszer kimúlta után évekkel is forgalomban maradt, amennyiben Hidegkuti 1962-es önéletrajzi könyve is olyan családi életképpel nyit (hajnalban a téglagyárba siető szülők, szerény kis kertes ház), mely ezt az eredettörténetet erősíti meg.13  Ugyanez a könyv nem tesz említést a Csodacsatárról, melyről egy visszaemlékezés szerint Hidegkuti később azt állította: „őt azzal vették rá a forgatásra, hogy a Puskás Öcsivel akarták megcsinálni, de ő sajnos kinn maradt. Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Puskással ezeket a jeleneteket már fölvették.”14  Nyilván nem feladata a filmelemzőnek azt mérlegelni, hogy mennyiben tekinthető életszerűnek ez a magyarázat, annyi mindenesetre bizonyos, hogy Hidegkutival olyan jeleneteket forgattak újra, amelyek elkészítésénél eredetileg Puskás mellett több csapattárs is jelen volt.

Arra, hogy pontosan kik is voltak ők, a szállodai jelenetsor folytatásában derül fény. A Gazette de Lausanne riportere lép oda Puskához, előbb a győzelemről kérdezi, majd csoportképet készít, melyhez az eddig a háttérben maradó futballisták is összeállnak. A kamera nem időz hosszan rajtuk, így még kikockázva sem ismerhető föl mindegyikük (többen takarásban vannak), a filmbeli történetben viszont épp ez a kép lesz a bonyodalmak kiindulópontja, így amikor másnap reggel Duca és Venturo igyekeznek azonosítani az általuk csak hírből ismert Puskát, a kamera ráközelít a fotográfiára, mely alatt a következő névsor olvasható: Fenyő, Gula, Szibor, Buda, Puska, Kocsi, Bozsi, Lórád, Dalnok, Buza, Tilly, Kotál, Mátra. (A Csodacsatár 1. 0:18:04) Az alig elváltoztatott nevek Fenyvesi Mátét, Gulyás Gézát, Czibor Zoltánt, Budai II Lászlót, Puskás Ferencet, Kocsis Sándort, Bozsik Józsefet, Lóránt Gyulát, Dalnoki Jenőt, Buzánszky Jenőt, Tichy Lajost, Kotász Antalt és Mátrai Sándort jelölik.

Az 1956-os változatban Puska interjúja, melynek nyelvi fordulatai később újra és újra visszaköszönnek a filmben, úgy van fényképezve, hogy a négy szereplő egy vonalban áll egymás mellett: a futballista jobbján az újságíró, balján a két magyar szélhámos. Mivel a Jóskát alakító Pongrácz Imre 1956-ban elhagyta az országot (s csak az 1960-as években tért vissza időlegesen), az újraforgatott verziónak ebben a kulcsjelenetében őt is helyettesíteni kellett: dramaturgiailag föltétlenül szükséges volt a jelenléte, mert fültanúja kellett legyen az interjúnak, miközben a színész már nem lehetett jelen. Ezt a készítők egyfelől úgy oldották meg, hogy a négy szereplőt körben helyezték el, s a beállításnak köszönhetően „Jóska” a kép jobb oldalán, a kamerának hátat fordítva (nem) látszik, másfelől a futballista szavait kommentáló megjegyzését itt már Brúnó mondja, a hitelesség kedvéért neki címezve („Hallod, Jóska? Jó edzés, fél győzelem.” A Csodacsatár 2. 0:16:59–0:17:01), vagyis a képsáv hiányosságát a hangsáv ellensúlyozza. Hidegkuti tehát mind Puskás, mind Kocsis szerepét átvette, ugyanakkor, mivel az interjú utáni csapatkép elkészítésének mozgóképfölvételét csak annyiban módosították, hogy rövidebbre vágták, de nem forgatták újra, s mint tudjuk, ő eredetileg nem játszott a filmben, az 1957-ben bemutatott változatnak ebben a részletében ő nem jelenhetett meg. A szóban forgó, alig két másodperces részlet persze aligha szúrhatott szemet a moziban ülőknek, ugyanakkor legalábbis materiális értelemben kétségtelen, hogy a második változatból sem sikerült teljes mértékben eltüntetni a „disszidens” futballistákat: a szállodai társalgóban összeálló férfiakat megörökítő képeket kikockázva látszik, hogy Jóskát két oldalról Czibor Zoltán és Puskás Ferenc kíséri, a függöny mögül pedig Kocsis Sándor lép elő. (A Csodacsatár 2. 0:17:04–0:17:05)

1   Szilágyi Gábor: Életjel. A magyar filmművészet megszületése 1954–1956. Budapest, 1994. 492.

2   A forgatókönyvben a „Futbólia” írásmód szerepel, az elkészült alkotásban a stadion eredményjelzőjén és a válogatott gyúrójának melegítőjén „Futbolia”, a Cornerland elleni mérkőzés plakátján

„Futbólia” olvasható.

3   Vö. Fodor Péter: Kitörölt múlt, megszállt jelen (Civil a pályán). Szépirodalmi Figyelő, 13. évf. (2014) 3. sz. 43–51.

4   Hogyan lett a kacsából – Veréb? Új Szó, 7. évf. 189. sz. (1954. augusztus 5.) 6.

5   Dénes Tamás – Hegyi Iván – Lakat T. Károly: Az otthon zöld füvén. Magyar bajnoki és kupameccsek könyve. Budapest, 2013. 150–151.

6   Idézi Szöllősi György: Puskás. Budapest, 2011. 32.

7   Méray Tibor: Visszavágó. In: uő: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől. 1. kötet. Marosvásár- hely, 231–232.

8   Köszönettel tartozom a MaNDA munkatársainak, elsősorban Deli Évának, hogy rendelkezésemre bocsájtották a film 1957-ben vetített változatát.

9   Az eredeti változat esetében az időjelöléseim az M1 által sugárzott fölvételre vonatkoznak.

10   Vö. Majtényi György: Czibor, Bozsik, Puskás. Futball és társadalmi legitimáció az ötvenes években. Sic Itur ad Astra, 62. sz. (2011) 229.

11   Vö. Szöllősi: Puskás, 104–105.

12   Az 1958-as világbajnokságon részt vett magyar keretben rajtuk kívül az 1953-as londoni kezdőcsapatból, az Aranycsapat „klasszikus” felállásából már csak Grosics szerepelt.

13   Hidegkuti Nándor: Óbudától Firenzéig. Budapest, 1962. 7–11. Annak tehát, hogy Jóska csodacsatár imázsát Futboliába való megérkezését követően többek között egy teljességgel fiktív életrajzi tévéfilm (!) segítségével kívánják megerősíteni, nem hiányzott a valódi előképe. Vö. A Csodacsatár 1. 0:36:35–0:37:41.

14   Méray Tibor: „Egy történelmi tényről van szó”. (Riporter: F. Havas Gábor, Kőszeg Ferenc), Beszélő, 4. évf. (1993) 16. sz. 18

 

 

 

Címkék

Művészetek Völgye, Tiszta szívvel, Visszanéző, Örökmozgó, Készülő film, dán, babona, Transz, Filmalap-Filmarchívum, Boyle, Beatles, német film, vizsgafilm, Titanic, háborús film, Kultfilmek, Aranyélet 2., Elek Dóra, Verzió, Észt filmhét, cikk, Mark Ruffalo, Horror, Kvíz, Cassell, Amszterdam, Diplomamunka, jelölés, Felújított filmek, 2. Magyar Filmhét, Carrie Fisher, Filmrendező, Dokumentumfilm, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, The Affair, Akadálymentesen, finn filmnapok, bagoly, Sopsits, Tóth Barna, Love story, producer, Kincsem, Díjak, Amrita Sher-Gil, Cinefest 2016, Almodóvar, Filmtörténet, 1920, halálhír, Jelenidő, Magyar Nemzeti Galéria, alkotó, LuMu, Ukrán film, olasz film, Jéger, Jeles, krimi, magyar sorozat, Aranyglóbusz, 60-as évek, Uránia, Cseh filmek, western, Bertolucci, doku, Anilogue 2016, Tábor, HBO GO, Inkubátor, animáció, báb, Gólem, Szolnok, Filmhét, Retro noir, Herczeg Attila, Bill Condon, filmtörvény módosítás, Anilogue, zene, Nyár, Magyar film fesztiválszereplés, A hetedik Star Wars film, HBO, Gauder, Filmalap, Kaszkadőr, Valentino, Cseh Tamás, Guinness, Szépművészeti, Antal Nimród, popzene, Ősz Gábor, Tárlat, DVD bemutató, expresszionizmus, diplomafilmek, Wegerer, KAFF 2017, Titanic Filmfesztivál, rassz, Tudományos filmek, Tomit., , MaNDA DVD, Kormákur, Forgalmazói filmnapok, fantasy, Oscar-jelölt, vámpír, Röhrig Géza, farkasember, Tinédzser, Netflix, új magyar film, Cannes, buli, Titanic 2017, Cigánygyilkosságok, Maya Forbes, Jancsó, Dyga Zsombor, francia film, Berlinale, Filmnapok, forgatókönyv, Vígjáték, Pixar, filmkritika, Interjú, Oscar, Artmozik éjszakája, építészet, Televízió, sorozat, Greengrass, Sára Sándor, szörnyek, Történelmi magánügyek, Jeff Nichols, Csányi Sándor, Kino, thriller, disztópia, monográfia, Magyar Kultúra Napja, Wajda, Fliegauf, ELTE,