Már a poros tájat lassan pásztázó kamera pasztellszínű képei, az antik-hatású filterezés elemeltsége gyanúsak, és akkor a múltjáról sosem beszélő, névtelen, a napfelkelte fényében minden reggel megfürdőző férfi még elő sem lépett a lakókocsijából. Aztán megjelenik a várva várt ló is – igaz, egy autó karosszériáján, egy Ford Mustang jeleként. Kész is a western – és Miklauzic Bence harmadik nagyjátékfilmje mindvégig megmarad ebben a regiszterben, ahol tulajdonképpen minden megállja a helyét önmagában is, de azért minden elsősorban metaforaként, szimbólumként értelmezhető.

Pedig az alapállás sültreál ká-európai történetet sejtet: a kék sarokban a magának való, mackónadrágos-atlétatrikós férfi, a maga kis (majdnem szó szerinti) szemétdombjának, a belvárosi grundon létesített parkolónak az ura, aki valamiért egyetlen kuncsaftjának sem engedi, hogy beálljon a legjobb helyre, az egyautónyi palatető alá. A piros sarokba pedig az ő szöges ellentéte érkezik, a bőrkesztyűs, dúsgazdag vállalkozó, aki, hogy szeme fényénél is jobban óvhassa gyönyörű Mustangját, persze arra a bizonyos helyre akar beállni, bármi áron. A konfliktust pedig az jelenti, hogy egyre inkább bizonyossá válik: a „bármi áron” korántsem csak üres szófordulat. De miért olyan fontos a férfinak, hogy meggyőzze a másikat, miért nem megy inkább másik parkolóba, sőt miért nem keres eleve fedett parkolót? És mi ez a marhaság, hogy minden hely szabad, kivéve a legjobbat?

Hogy mindez dramaturgiai slendriánság vagy épp hogy mesteri dramaturgiával szép lassan napfényre jutó rejtély, azt a filmidő dönti el és a metaforikusság. Mert ha nincs képes beszéd, mögöttes tartalom, akkor nincs megoldás sem, és akkor a Mustang sem musztáng, a western sem western. Csak akkor áll össze a kép, ha a legfontosabb sorskérdések mentén összeütköző, szigorúan nagybetűs Jót és Rosszat véljük a konfliktus mögé látni – s Miklauzic nem is rest ebbe az irányba terelni a nézőt. Az olyan mondatokkal például, mint hogy „Ez az én parkolóm: itt te nem érsz többet nálam”, azaz a társadalmi rend megváltoztathatóságának kérdésével, meg a másik oldalról azzal, hogy „nincs harmónia, sem tökéletes világ, csakis a színtiszta logika”, azaz egyenesen a helyes életstratégiák, kis túlzással az élet értelmének boncolgatásával. Mert valójában persze csupa ilyesmiről van szó: hogy muszáj-e elfogadni a „modern világ” rendjét, amely szerint minden megvásárolható, ahol az erősebb kutya az úr, vagy fent lehet tartani valami magasztosabbat, ki lehet-e lépni ebből a rendszerből. Mint egy tanmesében, ahol a fehér és a fekete, a tűz és a víz csap össze.

S bár a rendező remek ritmusérzékkel, a fent sorolt rejtélyek elegáns tempójú feloldásaival, a motivációk kellemesen ráérős megvilágításával építi fel az első kis konfliktusra az egész egzisztencialista nagyregényt, a film egyik fő problémája is épp a ritmus. Mintha nem maradt volna elegendő muníció a fontos fordulópontok, az újabb és újabb magyarázatok között eltelő időre. Amelyben a legelőkelőbb helyet az atmoszférateremtés foglalja el: ezért részben a remekül átgondolt díszlet- és kelléktár felel – a parkoló minden szegletének átgondolt kihasználása, vagy az olyan egyedi holmik, mint a kotyogós mellett kötélen lógó kiskanál –, valamint a szándékolt, de sokszor döcögősségbe forduló lassúság. Ráadásul a filozofikus gondolatok kifejtése nemegyszer túlzottan is filozofikusra sikerül: a sommás, túl tökéletes, túl szép mondatok idegenül koppannak az emberi szájban. Ugyanakkor van egy-két telitalálat is: „Apám mindig azt mondta: »fiam, rád kilenc hónapot vártam, a Skodára öt évet«. Úgyhogy nem nagyon vagyok oda az autókért” – mondja például a parkolóőr, csak hogy még egy élet-mély felvetéssel mélyítse a két főhős konfliktusát.

Miklauzic karakterei nem csupán gondolatok beszélő hordozói: kidolgozott jellemük van, amelyet mindvégig konzekvensen is közvetít Miklauzic Bence, Hegedűs Bálint és Lengyel Ferenc forgatókönyve. A parkolóőr Lengyel Ferenc alakításában felrepedt kemény tojás: a törések közt nemcsak az látszik, hogy a szilárdság csak kényszer, nem pedig érzéketlenség, hanem az is, hogy valójában nem is keménység szülte törhetetlenségről, inkább kétségbeesés ellenére őrizgetni próbált tartásról van itt szó – s Lengyel mindezt úgy tudja megmutatni, hogy szeme, szája, arca legfeljebb csak aprókat rezdül közben a ráfeszesedett bőr alatt. Szervét Tibor antagonistája szintén titkoktól tűnik rejtélyesnek: autójával való szerelmes bánásmódjában, finom és finomkodó bőrkesztyűjében, nyájasságában ott rejlik – majd felszínre is kerül – az igyekezet valami el nem mondható elfedésére, egyúttal az elfojtás miatti agresszió palástolására. Még a mellékszereplőkbe is örömnézni-jellemeket játszanak a színészek, főként Pokorny Lia a boldogtalan és a boldogság ígéretére lepkeként újjászülető asszonya – még akkor is, ha a film egyetlen női szerepe ez, ebben az ízig-vérig férfiszemszögű, férfinézőpontú, és mint ilyen, a „jól bevált” hímközpontú filmezést tovább erősítő filmben.

Ehhez a felszínnél jóval mélyebbre ásó filmhez, amelyben a metaforák kifejtésének semmiféle realizmus sem szab határt – legyen szó milliós üzletekről vagy akár az élet feláldozásáról a hit és a hitben való csalódottság áraként – viszont nem illik a Parkoló itt-ott felbukkanó parodisztikus vonala, így az olyan elemek, mint hogy a parkolóőr piros autóillatosítóval bünteti a határidőre nem fizetőket, és zölddel a jó vendégeket, ami ugyan önmagában illeszkedik a film sajátos atmoszférájához, mégis nehéz annyira komolyan venni, amennyire kéne. Márpedig az ehhez hasonló egyenetlenségek – az egy-egy elnagyolt motiváció, a döcögősség, egy ügyetlenül használt akcentus a török vendéglős esetében, az itt-ott modoros bölcsességek – tehetnek arról, hogy a Parkoló az egységes formavilág, az aprólékos és ötletes kidolgozottság, az átgondolt és szimpatikus mondanivaló ellenére sem tud annyira hatásos lenni, mint amilyen hatás ígérete pedig ott rejlik minden képkockában.