Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

„Ha az ember filmet forgat, természetes, hogy maradnak nyitott kérdések” - Stefan Ludwig, rendező

Interjú Stefan Ludwig német rendezővel, akinek dokumentumfilmje, a Mérges Buddha október 13-án kerül a mozikba, és dokus fődíjat, közönségdíjat egyaránt kiérdemelt már. Három évig járt Magyarországra, hogy a romák oktatását figyelje.
Kisfilmjeiben, dokumentumfilmjeiben rendre az elszántan küzdő ember van a középpontban. Ő maga egy vidám, optimista, nyugodt ember benyomását kelti. Néhány kérdésre pedig, meglepetésemre, magyarul válaszolt. INTERJÚ
 
Eichstättben születtél, Münchenben diplomáztál, Bécsben laksz, kézenfekvő a kérdés, hogyan jött a képbe egy kis kelet-magyarországi település, Sajókaza? És miért épp Orsós János történetét választottad filmjed alapjául?
 
Akármilyen meglepő, előtte valóban nem volt semmi közöm, személyes viszonyom Magyarországhoz. Interneten találtam csak Jánosékra, a gyöngyöspatai ügy kapcsán. 2011-ben ezt az ügyet minden nemzetközi sajtóorgánum hozta. Ekkor kezdtem keresgélni az interneten e témában és ez ügyben, és találtam meg Orsós Jánost. Rögtön megfogott a története, mert nagyon érdekesnek találtam a buddhizmus kapcsolását. Azt gondoltam, ez egy nagyon izgalmas megközelítése ennek a problémának. Találkoztunk a Keleti pályaudvaron, elmentünk együtt Sajókazára, és így kezdődött.
 
Hogy sikerült mindehhez még pénzt is keríteni?
 
Már az első pillanattól világos volt számomra, hogy Németországban vagy Ausztriában próbálkozok majd pénzt szerezni erre a filmre, szóba sem jött, hogy Magyarországon keressek hozzá támogatókat. 2012-ben saját költségemre kezdtem el a filmet előkészíteni. Már ekkor rendszeresen leutaztam Sajókazára, és ismerkedtem az emberekkel, a témával. Párhuzamosan elkezdtem a támogatókat is keresni a filmhez. Ám csak 2014-ben lett meg a teljes büdzsé. Tehát a pénz megszerzése Németországban, Ausztriában sem volt olyan egyszerű. Sok olyan hely volt például, ahol pályáztunk, többek között az Osztrák Filmintézet is ilyen volt, elutasítottak, utána meg mégis megkaptuk tőlük a támogatást.
 
 
 
Miért támogatnak egy ilyen távoli történetet? Kényelmesebb mindezt távolságtartásból szemlélni, eltartani, hiszen így mégsem saját bőrüket viszik a vásárra?
 
Eleinte ott is volt egyfajta fásultság már magával a témával kapcsolatban is. Megint roma kérdés, megint szegényemberek téma... Sok roma kérdéssel foglalkozó, szegényembertémájú film készült már, kicsit elegük volt belőle. Függetlenül a magyar vonatkozástól. Erre meg még csak rájött, hogy nem is hazai a pálya. Valószínűleg az foghatta meg mégis a döntőket, hogy azért ez a történet nem csupán egy kis magyar faluról szól, hanem az indiai szál révén egy komplexebb történet, egy újfajta megközelítési metódust mutat. Vagyis épp az fogta meg őket is, ami engem. János és Tibor (Derdák, a szerk.) maguk is ennek a vallási mozgalomnak a tagjai, és ezáltal egy nagyobb történetnek a részesei, hiszen Indiában rengeteg embert érint ez. Ott rengetegen váltak ennek a mozgalomnak a hívévé. Így nem csupán egy kis magyar faluról van szó, hanem sokkal többről. Indiában a legkivetettebbek, az érinthetetlenek mozgalma, azoké, akiknek teljes kilátástalanság az élete, és eddig saját maguk is úgy hitték, hogy ez így jó, ez egy isteni rendnek a része, ezzel egyet értettek és elfogadták.
 
A kezdőképekkel erőteljesen szembeállítod a roma kultúrát és az iskola spirituális, meditatív szellemiségét. Mennyire szerencsés egy amúgy is gyökértelen népet kiragadni saját létformájából, és ráerőltetni egy idegen vallást és kultúrát?
 
Az iskola szellemisége inkább csupán egy lehetséges minta, amit Orsós és Derdák is képvisel, ám ez még nem azt jelenti, hogy ráerőltetnék az ott tanuló diákokra. A buddhizmus János és Tibor útja, nekik fontos mindez, valamint ehhez az indiai mozgalomhoz való tartozás. Az erejüket is a vallásból merítik az ügyhöz. Nyilván a diákoknak nem ilyen a viszonyuk a buddhizmushoz, ők csupán az érettségit szeretnék megszerezni. A járómeditáció egyébként reggel 8 előtt van, ahova saját önszántukból mennek el a diákok, nem a forgatás kedvéért voltak ott. Azt már nehéz megmondani, mi miért történik, a buddhizmus miatt mennek, vagy az oktató miatt, aki figyel rájuk. Jánosék azért realista emberek, tudják, hogy nem ronthatnak ajtóstul a házba egy ilyen ezoterikus történettel, merthogy az nem is vezetne sehova.
 
Ha mindez viszont valóban inkább csak a két vezetőnek fontos, miért állítottad mégis ilyen markánsan szembe a két kultúrát a kezdőképpel, amivel mintegy azt sugallod, mintha ez a szemléletet, vallás egy új út lehetne, egy újfajta perspektíva a roma fiatalok számára.
 
Igen a szembeállítás természetesen tudatos volt, mert azért ez egy nagyon érdekes ellenpontozás. A roma fiataloknak is. Ahhoz képest, amit otthonról hoznak és ami a mindennapi életük, az iskola szellemisége nagyon más. Ezért szerettem volna ezt mindenképp meg is jeleníteni. A probléma azonban nem a két kultúra különbözőségével kezdődik, hanem ott, amikor a család nem áll ezek mögé a fiatalok mögé, amikor kitűznek egy ilyesfajta célt maguk elé, hogy átléphessenek a határaikon.
 
 
Adhat-e hozzá bármit is a romaoktatáshoz a buddhizmus?
 
Olyan szempontból igen, hogy az iskola vezetői nem menekültek el már két év után, hanem a mai napig kitartanak és hisznek ebben az ügyben. Ez a szellemiség táplálja őket, ad erőt nekik. És ez a minta természetesen indirekten kihat a fiatalokra is.
 
Az indiai vallási mozgalom legfőbb üzenete, hogy a kezedben a sorsod, rajtad múlik, mi történik veled. Nem felelőtlenség és nincs valamelyest cinikus felhangja a borsodi romák felé ezt közvetíteni? A film is rácáfol erre: a gyakorlat, Móni és a többiek története sem ezt igazolja.
 
Azért azt nem lehet mondani, hogy nincsen semmi eredmény, mert hisz Mónika és Amál személyiségében már ezalatt az idő alatt is jelentős változások mentek végbe. Úgy gondolom, ez a hat év nem múlt el eredménytelenül. Amál most próbálja befejezni a gimnáziumot, Budapestre költözött, tervei vannak, és ahogy minderről beszél, ahogy ezekben jelen van, az már nem az az Amál, aki régen volt. Így cinikusnak semmiképp nem nevezném ezt az üzenetet. De persze célunk volt, hogy szabad legyen az interpretáció – mindenki azt gondoljon az iskoláról, a módszerről, amit szeretne, ne adjuk a szájába a nézőnek, mit gondoljon. Ausztriában például volt egy néző, aki ezt a neoliberál hozzáállást, hogy te, ha akarod, bármit meg tudsz csinálni, bármit el tudsz érni, kifejezetten károsnak találta. Hiszen azért a társadalomban sok minden adott, és a határok nemigen átléphetők. Ám szerintem, ha az ember még csak megsem próbálja, az még rosszabb. Mégiscsak jobb egy olyan hozzáállás, hogy érdemes küzdeni a változásért. Ha az ember abban a hozzáállásban ragad, hogy mert cigány vagyok, még próbálkoznom sem érdemes (még akkor is, ha van benne némi ráció), végképp minden lehetőségét elzárja a továbblépésnek. Egyébként meg nem akartam reklámfilmszerűen rózsaszínben feltűntetni a dolgokat.
 
 
No, de itt egyetlen ’sikertörténet’ sincs…
 
Meg akartam mutatni, hogy ez egy igen kemény küzdelem, nem megy egycsapásra a változás, sem egyénileg, sem társadalmilag. És hát egyszerűen ez történt. Legalábbis akikkel három évig forgattam, azokkal ez történt. Nyilván más történetek is vannak ebben az iskolában, de hát én ezt a négy fiatalt választottam ki, és úgy gondoltam, hogyha őket követem végig, akkor az ő sorsuk legyen a filmben. Mindamellett azért megpróbáltam pozitívan bemutatni ezeket a történeteket. (Volt egyébként egy olyan történet is, amelyben egy szlovák fiú később fotós lett, hazament és nyitott egy boltot, öntudatos, vállalkozó szellemű volt. Ám ő valószínűleg más családi háttérrel rendelkezett. Aztán úgy gondoltam, mégsem passzol bele a filmbe, mert túl rövid volt a folyamat, amit követhettem.)
 
Mi volt a három év tapasztalata testközelből: az oktatás mennyire nyújthat valódi perspektívát ezeknek a fiataloknak? Mennyire képes valóban mobilizálni őket a társadalomban? Hiszen ők maguk fogalmazzák meg a film végén a kemény kritikát: felesleges hat év volt, nem mentek vele semmire. Talán többre mentek volna egy szakma elsajátításával.
 
Jogos a kérdés, és számomra is egy nyitott kérdés alapvetően, miért nem egy egyszerűbb szakmát kínálnak, és a szakmák irányába mennek el Tiborék, ami a roma fiatalok számára is hasznosabb lehetne, és egy könnyebben megugorható, elérhető cél. Ám mindez az indiai mozgalommal van összefüggésbe, hiszen ott is az oktatásban látják a kiutat, még több diplomást szeretnének, és abba az irányba mennek el. A sajókazai esetben pedig az érettséginek az az előnye megvan, hogy akik itt megszerezték, bár ugyanúgy gyárakban kapnak állást, viszont az érettségi nélkül nem biztos, hogy megkapnák azt az egyszerű gyári munkát sem. Az érettségi ugyanis azt jelzi a munkaadók számára, hogy mégiscsak megbízható azaz illető. Egyszóval az érettségi mintegy ellenpontozza a származásukat. A borsodi szakmai képzések, szakmunkásképzések nem képesek olyan felvértezettséget adni, amivel ki tudnának onnan törni a fiatalok.
 
Volt néhány elvarratlan szál is. Némi hiányérzetet hagyott az emberben például, hogy nem tudhatta meg, mennyire követi nyomon diákjai sorsát az iskola, mennyire fogja még a kezüket, segíti őket megszerzett érettségijükkel boldogulni.
 
Talán öt-tíz év múlva csinálok még egy filmet, és akkor abból majd kiderül. Biztos nagyon érdekes lenne. Most ennek bemutatása nem fért bele az én szempontomból. Hiszen csak ez a 98 perc állt a rendelkezésre, és valahol be kell fejezni a dokumentálást és a mesélést. Úgy tudom egyébként, néhányat követ, másokat nem, néhányról tudnak, néhányról nem.
 
 
A másik elvarratlan szál, hogy bevágod a jobbikos képviselő felszólalását a Parlamentben, amelyben azzal vádolja Tiborékat, hogy az oktatás vámszedői, és csupán lenyúlják az erre a célra fordítható pénzeket. Ezt a vádat aztán a levegőben hagyod, ami mellett később ott áll az a két kép, amelynek egyikében János kiutazik Indiába, a másikban meg Mónika még Miskolcra sem tud eljutni egy tanfolyamra. Olyan disszonancia ez, amely még egy szimpatizáló nézőben is valahogy rossz érzést kelt.
 
Számomra fontos volt, hogy bemutassam azokat a problémákat, amikkel szembesül az iskola is, meg a diákok is. Ezek közül ez a jobbikos vád csupán egy középerős probléma. Ami indukálta, hogy mindenképp beszéljünk róla, ám mégis úgy gondoltam, hogy sokkal fontosabb probléma, hogy mit tudnak kezdeni a későbbiekben a fiatalok ezzel a végzettséggel. János indiai utazását pedig mi fizettük, és épp a film miatt volt fontos számunkra, hogy kijuthasson. Nagyon fontosnak tartottam, hogy János Indiába menjen, illetve, hogy megmutassuk ennek a mozgalomnak a hátterét, amiből János az erejét meríti.
 
Más magyarországi ilyesfajta kezdeményezéseknél (például Lázár Péterék Kedvesház-programjában is) nagyon fontos momentum a családdal való kapcsolattartás, együttműködést, a háttér bevonása. Itt, úgy tűnt, erre nemigen fordítanak hangsúlyt. Pedig probléma az ilyen iskolázott romáknál, hogy könnyen kerülnek vákuumba: a régi közegükben már nemigen tudnak megmaradni, kilógnak, máshova meg még nem tudnak felzárkózni.
 
Bár valóban nemigen mutattuk, ám azért itt is igyekeznek bevonni a szülőket is, lehet, hogy nem olyan szisztematikusan, de alapvetően, mikor például rendezvények vannak, ők is ott vannak és segítenek, sőt közmunkában is besegítenek az iskola életébe.
Mónikánál nem volt támogató a háttér, itt ez a vákuum már látható volt erősebben. Nála nem is tudtunk forgatni az otthoni közegében, mert a család nem engedett be. Amálnál már más volt a helyzet: Amál ma már Budapesten él egy barátnőjénél, aki már egyetemen tanul. Neki ez nyilván nagy lépés, és nagy segítség, míg Mónikának nem volt ilyen segítsége, ilyen háttere, és ő így a borsodi munkaerőpiaccal küzd. Bizonyos dolgok tehát nemcsak a családtól, hanem a barátoktól is függnek, van-e a környezetben valaki olyasvalaki, aki segít. János (Orsós) is barátokon keresztül került a buddhista főiskolára.
 
 
A film erénye az objektivitás is. Azonban volt egy pont, amikor sérült ez az objektivitás: magyar részről mutattál egy náci tüntetést, amelyen elhangzik, hogy a magyar fiatalok körében a jobbik a legnépszerűbb párt, az előtte való jelenetben meg Bécsben az Dr. Ambédkar iskola fogadását mutattad. A magyarok gyűlése és a bécsi elfogadó, toleráns fogadtatás egymás mellé vágása kissé manipulatívnak tűnt. Miközben tudjuk, az osztrákoknál sem ilyen fényes azért a kép.
 
Elfogadom a kritikát, valóban sérült itt az objektivitás. Ám nem a szembeállítás volt a cél. Az objektivitásra visszatérve: úgy gondoltam, nem lenne fair az emberi jogok bajnokaként láttatni magamat, a magyarokat meg mind beállítani gonosz rasszistáknak. Igyekeztem objektív maradni.
 
Ha már előbb a hosszt említetted, dokumentumfilmben a 98 perc viszonylag sok. Hogy kalkulál egy dokurendező, mennyit bír el egy doku hosszban?
 
Van 3 órás is, például szerzetes hallgatókról, ami hossza ellenére nagyon sikeres is lett. De a 98 perc valóban már hosszúnak számít, és nyersvágás 2 óra lett.
 
Három évig forgattad a filmet Sajókazán. Mennyire volt folyamatos és intenzív az ottlét, mennyi anyag készült el összesen, és azt mi alapján szelektáltad?
 
Nettó 3-4 hónapot töltöttem ott, mindig 1-2 hétig voltam, azután jöttem vissza Bécsbe. Összesen 300 óra lett a felvett anyag. Vannak személyek, akik nem kerültek be a filmbe, akikkel csak picit forgattunk, de már elég volt az anyag, elég történet került be.
 
 
A történetekben nagyon hiteles portrékat kapunk, ami a film egyik erősége is. Mi alapján választottad ki a négy szereplőt, akik ennyire természetesen tudtak létezni a kamera előtt? Mennyi időbe telt, hogy a romák elfogadjanak téged is, meg a kamera jelenlétét is, és ne a voyeurt lássák benned?
 
Egy folyamat volt maga a szereplőválasztás is, két év után döntöttük csak el, hogy melyik lesz az a négy diák, akiknek a története végül bekerül. Másokkal is elkezdtünk forgatni, aztán ezek abbamaradtak, vagy azért mert meggondolták magukat, vagy mert nem történt velük igazán semmi, nem alakult ki történet. A harmadik évben aztán megpróbáltuk lezárni ezt a négy történetet.
A kamera előtti viselkedésük is hullámzó volt, volt, amikor kinyíltak, és hirtelen már nem bohóckodtak a kamerának, aztán megint bezártak. Ők már amúgy megszokták, hogy újságírók vannak időnként körülöttük, mi viszont olyanok voltunk, akik időről időre vissza is tértünk, tehát már szinte ismerősükké váltunk. Ez sokat számított, jobban befogadtak.
 
Dokumentumfilmhez képest viszonylag gyors vágásokkal dolgoztál. Az anyag (a több szálon futó történet, és a több nézőpont bemutatása) indukálta ezt, vagy mi befogadók igényeljük ezt a tempót?
 
Én nem találom gyorsnak a ritmust, és valóban annak köszönhető a viszonylag gyors vágás, hogy elég széles spektrumon halad a cselekmény: több történetet követ a film, ráadásul sok nézőpontot igyekeztünk megmutatni. Mindemellett abból is adódik, hogy fiatalokat követ a kamera, akik alapvetően gyorsabban.
 
Az eddigi nézettségről és a fogadtatásról mit lehet tudni? Milyen reakciók voltak eddig?
 
Nézettséget nehéz mondani, mert csak fesztiválon szerepelt még. Németországban nagyon emocionális reakciók vannak, igen meghatotta az embereket ez a sztori, János irányában pedig nagy a szimpátia. A kritikus megközelítés azért hiányzik valószínűleg Ausztriában, mert nincs elég tudás a témáról. Egy távolság van, ezért inkább csupán a heroikus küzdelmet látják benne, aminek az akceptálása érzékelhető. Mindamellett érdekesnek találom, hogy ezzel együtt azért nagyon különböző reakciókat vált ki. Vannak, akik deprimálónak tartják, mások meg bátorítónak, pozitívnak. Ám minden esetben érzelmi reakciókat vonz be.
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322