Volt a kezedben az Oscar-szobor?

Igen, amikor másodszor dolgoztam együtt Hugh Welchman angol producerrel, akkor ott volt az asztalán. Kérhettem volna közös fotót, ahogy fogjuk a kis „kukoricacsutkát”, megfordult a fejemben, hogy ez milyen hasznos lenne a jövőre nézve, de aztán mégsem. 

A Péter és a farkasban te voltál az egyetlen magyar animátor, ráadásul ezt a munkát Angliában kaptad.

Ennek az a története, hogy a gazdasági válság idején családostól kimentem Londonba, ahová vittem a showreel-emet és azt ott osztogattam. Vettem egy autót, és újságot hordtam ki. Eltelt másfél év, hol itt dolgoztam, hol ott, például egy indiai üzletben, mint árufeltöltő. Az a mosogatásnál egy fokkal elitebb állás, de valljuk be, menekült munka. Viszont én szerettem. Majd felhívott Hugh, a már említett producer, hogy lesz egy film, a Péter és a farkas. Már hallottam róla, mert olyan verzió is volt, hogy Pesten készül, végül Lengyelország mellett döntöttek. Kérdeztem, mennyi az annyi, amire mondott egy összeget. „Hát, nekem remek állásom van, árufeltöltő vagyok, és ennyi pénzért mi most nem költözködünk egy országgal odébb.” „De Lengyelországban dolgoznál, ahol olcsó az élet, és ott ez nem rossz pénz.” Majdnem nem vállaltam el. Lecsúsztam volna az Oscarról! Életemben először voltam talpraesett és a háromszorosát kértem. Ez tetszett neki! Végül kiegyeztünk a duplájában.

Hogyan lettél animátor?

Mindig is képzőművésznek készültem. Pécsett, ahol laktunk, egy elég erős művészeti gimnáziumba jelentkeztem, ahová szinte lehetetlen volt bekerülni, de engem felvettek, mert tetszett nekik az anyagom. Viszont a szüleim nem engedték, hogy oda járjak. Orvos családból származom, apámék azt mondták, hogy ebből nem lehet megélni, ezért aztán egy általános gimnáziumba jártam, ahonnan viszont mindig ki akartak rúgni. Nem voltam nagyhangú, csak egy csendes forradalmár, mégis sokszor ücsörögtem az igazgatói szobában. Egy ideig azért nem küldtek el, mert minden képzőművészeti és plakátpályázatot megnyertem, ami az iskolának jó volt. Végül „önszántamból” elmentem. A hetvenes években, húszévesen egy ideig Pesten, a Műcsarnokban dolgoztam, ami azért volt érdekes, mert az intézménybe járt mindenféle külföldi folyóirat, amihez Magyarországon nem lehetett hozzájutni. Mi, akik ott dolgoztunk, megismerhettük, hogy mi folyik a világban, a képzőművészetben.

Mi volt a munkád a Műcsarnokban?

Technikai munkatárs voltam, a minisztérium raktárát kezeltem. Akkoriban a Műcsarnokban volt egy csapat, mindenki – titokban vagy nyíltan – azért volt ott, mert érdekelte a művészet, például a konceptuális, a fogalmi, gondolati művészet, amivel mi is kísérleteztünk. Kiállításokon vettünk részt és performanszokat szerveztünk. Az önálló kiállításaimon is experimentális dolgokkal szerepeltem. Elképzeltem valamit, de maximálisan tiszteletben tartottam a matériát és az eszközöket, amikkel dolgoztam. Nem a víziómhoz ragaszkodtam, hanem az érdekelt, hogy egy folyamatban, amiben én csak az egyik tényező vagyok, mi lesz a végeredmény. Pécsett a szüleim házának alsó szintje egybefüggő rész volt. Igazi közösségi tér lett, odajárt a fél város. Műteremként működött és zenekarunk is volt. Akkoriban kezdett el érdekelni a tér. A ready made vonzott, Marcel Duchamp világa, hogy mi van akkor, ha egy úgynevezett „talált tárgyat” állítunk ki. Lehet vele közölni valamit vagy sem, képzőművészet-e vagy nem? Miután „eljutottam” a síkból a térbe, elkezdett izgatni az idő. Pécsett Varga Csaba vezette az Yxilon Filmstúdiót, ami nagyon híres és jó hely volt. A legjobb műhelyeknek kijáró serleget, amit évente az országos fesztiválon osztottak ki, azt ott ecsettartónak használták, mert mindig ők nyerték el. Varga Csaba megkérdezte, hogy én mivel szeretnék foglalkozni. Akkoriban gátlásos voltam, csak vízióim voltak és nem tudtam jól válaszolni. Azt mondtam, hogy bizonyos folyamatokat akarok generálni, aminek a végén majd kiderül, a még nem tudom, mi... Nem voltam szimpatikus neki. Elmentem a következő héten is, aznap Csaba nem volt ott, csak egy lány, aki első szóra odaadta a legjobb Super 8-as kamerát kazettákkal, mondván vidd el és próbáld ki. Kiszaladtam vele  és elkezdtem mindenfélével kísérletezni. Szegény lányt utána nagyon leszidták, hogy akárkinek odaadja a kamerát, mi lesz, ha eltűnik vele? Na, nem tűntem el, visszamentem az anyaggal. Előhívták, megnézték, aztán Csaba azt mondta, hogy nekem mindent! 16 mm-es kamerát, színes nyersanyagot, amit akarok, mert nagyon tetszett neki, amit felvettem. Aztán leforgattam az első filmemet, amivel különdíjat nyertem az országos fesztiválon.

Az miről szólt?

Hát, ha én azt el tudnám mondani! Volt egy íve, eleje, közepe, vége… A második filmemet Szalóczi Gézával közösen készítettük, az ő ötlete alapján. Becses gyűjteményébe volt a címe, ami a következő fesztiválon a nagydíjat nyerte el. Huszárik Zoltán volt a zsűri elnöke, aki annyira szerette a filmünket, hogy akart velünk dolgozni! Szerveződött, alakult is valami, de már nem érhette meg… Sajnálom. Amikor fiatal voltam, még nem volt animáció oktatás, díszlet és jelmeztervező szakra jártam a képzőművészetire. Később Varga Csabával dolgoztam a Pannónia Filmstúdió pécsi műtermében. Sok gyurmafilmet készítettünk együtt, rengeteget tanultam tőle. Sorozatok készültek ott, például iskolásoknak a Gyurmatek. Mosonyi Aliz írta, nagyon szellemes kis film volt, szerettem csinálni. Varga Csaba találta ki Auguszta figuráját, abból a sorozatból is sokat animáltam, később rendeztem, sőt, volt, amit én írtam. Ezek a munkák jelentették számomra az egyetemet. 

Tudtad hasznosítani a díszlet és jelmeztervező szakon tanultakat?

Igen, mert az alapszabályok ugyanazok. Az egyetemen – most volt animáció szakon a másodéveseknek térbeli mozgatás kurzusom a MOME-n – bemegyek a terembe, és azonnal elkezdünk dolgozni, amiért nagyon hálásak a hallgatók. Mivel szerintem kicsit túlsúlyban vannak az elméleti órák, én ezt a gyakorlattal ellenpontozom. Először papírkivágásos figurákkal kezdünk, a síkból még nem lépünk ki, de már kézzelfogható dolgokat mozgatunk. Aztán a bábok mozgatása következik, kezdetben csak az armatúrákat, a „szkeletonokat”, tehát a bábok fémvázát használjuk, de a hallgatók már ezt is nagyon élvezik. Többen azért jelentkeznek, mert a stop motion érdekli őket, amiről másodévben először tőlem kapnak közelebbi képet. Igyekszem a lehető legtöbb tapasztalatot átadni a gyerekeknek.

Például Kapitány Frigyesnek?

Igen, neki is. Ő nem MOME-s, őt most vették föl operatőr szakra. Már gyerekkorában kitalált egy figurát, a Gyurmót, illetve a Gyúrmókat és állandóan arról álmodott, hogy ebből animációs filmet készít. Nagyon tehetséges srác. Frigyes pályázatot is nyert a Gyurmókkal, javasolták neki, hogy legyen mellette valaki, aki szakmailag segíti. Erre a feladatra engem kértek fel. Idén a KAFF-on a Van köztünk egy színes című résszel a legjobb térbeli animáció díját nyertük el. 

Kapitány Frigyes nagyon hálásan beszél rólad az interjúiban.

Igazán jó volt vele dolgozni, Frici sokoldalú srác, biztos, hogy hallunk még róla. Szeretek tanítani, mert olyan, mint a vérátömlesztés, sokat kapok belőle én is, igazán kellemes kötelesség. A MOME-n azért igyekszem felkelteni a diákok érdeklődését a kézzel fogható tárgyak animációja iránt, mert már nagyon elterjedt a digitális technika, igazi kézimunkás rajzfilm alig-alig készül. Szerencsére a térbeni mozgatás, a bábfilm, a tárgyanimáció és a timelapse nagyon divatos.

Nem tudjuk mi az a timelapse…

Összesűríted az időt. Leállítod a kamerát, ami például a felhőkről két másodpercenként készít egy képet és akkor majd a felhők szaladnak. Vagy felépül egy épület, nyüzsögnek az autók az utakon. Nagyon látványos, szeretik az emberek. Eszünkbe juthat róla a némafilmek világa.

10 évvel ezelőtt készült Szemző Tibor az Élet vendége-Csoma legendárium című filmje.

Hogy szerettem azt a munkát! Törőcsik Mari mondta a meséket, és Roskó Gábor képzőművészt, akit még a hetvenes évekből ismertem, kérték fel a képi világ létrehozására. Én feleltem az animációért. Amikor Szemzőékkel Roskó műtermében ötleteltünk, egymást inspirálva dolgoztunk… Kolozsváry Bálinttal ketten készítettük az animációs részt, a Gábor által készített figurákat és háttérelemeket mozgattuk. Nagyon szép film, újra és újra megnézem, főleg Szemző zenéje és Szaladják Pisti fényképezése miatt. Egy igazi meditációs objektum.

A Péter és a farkasban hány fémváz, armatúra volt?

Sok. Több Péter báb volt, mert akkor gazdaságos a munka, ha egyszerre több helyszínen folyik. Többször dolgoztam egész estés filmben, olyankor 20-25 animátor akár 20 helyszínen is dolgozik. A Péter és a farkas-ban nincs szájmozgás, beszéd, az alaparc és minimális mimikai mozgás volt, a szemöldökét és a szemét tudta mozgatni. A korlátok sokszor hasznosak, néha jobb eredményt hoznak, mint a számítógépes animáció, ahol végtelen a lehetőség.

Ha egy báb arcán különböző érzelmek jelennek meg, akkor azt embereken előre lepróbáljátok, vagy mikor pislogjon, mozduljon, hová tegye a kezét?

Profi filmnél szoktunk video referenciákat készíteni. A forgatókönyv alapján a storyboard-ba belerajzolják a rendező által elképzelt beállításokat, plánokat. Utána abból készül az animatik: a story board képeit a filmben feltételezett hosszakban vágják össze egy editáló programmal. Akkor az egész filmet megkapod, szekvenciákra lebontva. A film hosszának megfelelő animatik rendkívül fontos támpont az alkotók számára.

Mi történik akkor, ha a bábfigura leesik, fut, vagy a levegőben tölt el időt?

Még manapság is alkalmazunk damilt, ami vagy látszik, vagy nem, mert elvileg átlátszó, de becsillanhat. Vagy az úgynevezett riget használjuk. Ennek van egy állítható karja, ami a bábot tartja, aztán a riget utómunkában kiretusálják. Könnyebb a helyzet, ha greenboxban vagy colorboxban készül a jelenet.

Melyik volt a leghosszabb másodperc az életedben?

Másodperc? Ennél mondok rövidebbet is. A Spirit of The Piano című Chopin etűd Lengyelországban forgott. A filmnek nagyon szép, szürrealista világa van. Egy zongora belsejében játszódik a történet, két elvont figurával, a zsiráf nyakú pegazussal és egy különös hallal. A hatvan zongorakalapács mindegyike valamilyen irányba elindult, tehát mindegyiket animálni kellett. A saját örömömre igényesebben mozgattam meg őket, mint ahogy elvárták. Kicsit feszegettem a határokat, de nagyon precízen dolgoztam. Volt egy nap, az volt a negatív csúcsom, nem minőségben, hanem teljesítményben: hét kockát csináltam, ami nagyjából egy másodperc negyed része…. Ebben az is közrejátszott, hogy akkoriban biciklivel közlekedtem és elütött egy autó. A kórházból kikerülve nem voltam túl jól.  Miután befejeztem ezt az etűdöt, áthívtak az egész estés filmbe, aminek The Magic Piano volt a címe. Szerettem ezeket, a lengyelek nagyon jók, igazán igényesek.

Még mindig a Beastarts Stúdióban dolgozol?

Nem, független vagyok. Korábban is az voltam, mindig csak egy-egy produkcióra szerződtem különböző stúdiókkal. A Beastarts Erkel András cége volt, sajnos ő tavaly elhunyt. A legendás páros Varga Csaba és Erkel András olyan stúdiókat hoztak létre, melyek világhírűek lettek. Óriási eredményeket értek el, sok mindenkit neveltek ki. Náluk volt a legjobb munkalehetőség a kilencvenes és az ezredforduló utáni első években.

Tavaly két hetet töltöttél a reptéren.

A Budapest Airport felkérésére a Kaland velünk kezdődik című kisfilmet készítettük el, alacsony költségvetésből, sok kompromisszum árán. Kicsit bizonytalanok voltak a megrendelők, különböző álláspontot képviseltek. Az elsődleges szempont az önfeledt játszadozás és kísérletezés volt, amit én nagyon szeretek. A stábbal kifejezetten öröm volt dolgozni, ismertem őket, barátaim, régóta terveztük a közös munkát. Azt a világot, azt a hangulatot sikerült felidéznünk, ami Pécsett az Yxilon Filmstúdióban volt, amikor mindenki mindent csinált. Jó értelemben, amatőr filmnek is nevezhetném, bár profi résztvevőkkel készült. Az animációs rész abszolút vállalható.

A történet szerint egy család megérkezik a reptérre, ahol a kisfiú elveszti Buddyt, az origami figuráját. Míg keresik egymást, megismerjük a repteret. A kisfiú a fiad volt?

Igen, Mádava volt a főszereplő. Az iskolában előadtak egy darabot, akkor figyeltem fel a színészi képességeire. Operatőr vagy rendező szeretne lenni, gondoltam nagy élmény lesz, ha közelről láthatja a filmkészítés folyamatát.

Rendszeresen tartasz workshopokat?

Többet szeretnék, volt idő, amikor nemzetközi workshopokat is tartottam. Most a saját filmem izgat a legjobban, azt építgetem, de azért jövő nyáron szeretnék egy stop motion filmkészítő tábort szervezni, aminek lesznek olyan összetevői, melyek látszólag nem tartoznak oda. Például egy szupervizor mentálisan is foglalkozik majd a résztvevőkkel, végig kíséri az ott született folyamatokat, segíti őket, hogy magukból a legtöbbet tudják kihozni. Nagyon érdekes, nem csak kifejezetten szakmai tábor lesz.

A saját filmedet, hogyan kell építgetni?

Rendkívül izgatott vagyok, hogy most ez kérdezted. Annyit elárulok, hogy vegyes technika lesz. Stop motion alapokon áll, szervül hozzá a timelapse technika, de már elmozdult a roadmovie irányába. Egyfajta Gulliver adaptáció. Lesz benne 2D animáció, az a szürreális aspektusa…na, de innen már nem folytatom. Eddig saját pénzből finanszíroztam, most ott tartok, hogy elkészült egy „szkeleton”, Fenyvesi Máténak köszönhetően. Amint felépül a báb, elkezdem a forgatást. Néhány jelenet felvétele után pályázom a támogatásra, mivel a pályázathoz szeretnék csatolni egy kis ízelítőt. Természetesen lesz írott anyag is, de mivel kísérletező alkat vagyok, a hangsúly a felvett anyagon lesz. Technikailag úgy állok, hogy lassan tudok haladni pénz nélkül is, de azért nyílván a támogatás nagyot lendítene a munkán. Nem vagyok egy tipikus animációs filmes, én inkább experimentális filmkészítő vagyok. Jonas Mekas, a litván származású független filmes mester nem alkudott meg senkivel, a pénz soha nem volt szempont nála. Egyszer egy interjúban megkérdezték, hogy mit üzen haza. Többek közt azt mondta, hogy „filmezzetek, testvéreim!”. Ez az egyszerű mondat kinn van a falamon…

2015. szeptember

Köszönjük  Paulina Majda hozzájárulását a fotói közléséhez.