Szakmailag 3 férfi volt fontos az életedben. Melyikük mit mondott neked és milyen műfaj felé terelgetett?

Amikor 1980-ban Aczél György kirúgatott a Hunnia Filmstúdióból, akkor Szomjas Györgyben volt annyi vagányság meg bátorság, hogy megkérdezte, nem akarok-e forgatókönyvet írni vele. Nagyon jól dolgoztunk együtt, 10 év alatt négy filmet késztettünk. Találtunk egy újsághírt, amihez anyagot gyűjtöttem, utánajártam, interjúztam, abból összeraktuk a történetet, a jeleneteket hármasban Grunwalsky Ferenccel, az operatőrrel.  Aztán megírtam a forgatókönyvet, ami a forgatás során még változott. Végig részt vettem a munkában az ötlettől az utolsó keverésig.

Útközben tanultad meg a szakmát?

Pontosan, hiszen én nem jártam főiskolára, bölcsész voltam. A szakmát Gyuri mellett tanultam meg. Amit tőle nem lehetett megtanulni, azt nem is tudtam. (nevet) Úgy emlékszem, hogy nagyon jókedvű közös munka volt. Másképpen és egészen más filmeket csináltuk. A forgatókönyveinkre mindenki bizonytalanul pislogott: ebből hogy lesz film?! Semmi köze nem volt ahhoz, ahogy egy rendes könyvnek ki kellett néznie, de mi minden mondatról pontosan tudtuk, hogyan fogjuk leforgatni. Ma is azt tanítom a hallgatóknak, hogy az ember nem forgatókönyvet ír, hanem filmet. Amit akkor lehet, ha nagyon jól ismered a rendezőt, akivel dolgozol, vagy magadnak írod. Nagyon sok minden függött a környezettől is, sose írtunk véglegesre egy jelenetet a helyszín megtekintése előtt. Minden filmnél – később a saját filmjeimnél is –, az volt a legfőbb ambíció, hogy annyi életanyag kerüljön bele, amennyi csak lehet. Ez gyökeresen más, mint a manapság divatos, hollywoodi szemlélet, miszerint a forgatókönyvet az írás és a dramaturgia összes szabálya szerint hibátlanra kell megírni és majd jön egy rendező, aki leforgatja. Én ezt méltányolom, szakmai teljesítmény, de engem nem érdekel.

Mind a négy közösen készített filmetek - Könnyű testi sértés (1983), Falfúró (1985), Mr. Universe (1986), Könnyű vér (1989) - sikeres lett.

Nagyon szerették őket! A Falfúró bizonyos körben kultfilm lett, ma is felemlegetik, ha a nézőkkel találkozom.

Mi változott meg az életedben 1989-ben?

Akkoriban nagyon megpezsdült az élet és én továbbra is gyűjtöttem anyagokat. A keletnémet menekültek története nagyon érdekelt, ezért egy operatőrrel a határon elkezdtünk VHS kamerával forgatni. Elindult a tévében Baló Györggyel a Napzárta, ő szólt Simó Sándornak, hogy jó lenne egy kis dokumentumanyag az aktuális eseményekhez. Sanyi azt mondta: „Na, Ibolyka vágja össze azt a hülyeséget, amit leforgatott”. Összevágtam, és nagy meglepetésre sikere lett a televízióban. Így elkezdtem dokumentumfilmeket csinálni, míg egy nap Dárdai István stúdióvezető a Filmgyár udvarán azt mondta: „Kéne most már egy játékfilmet forgatni”.  Gondoltam, meg lehet próbálni, volt is ötletem. A Bolse Vita eredetileg dokumentumfilm volt, de annyira érdekes a története, hogy tudtam, abból lehetne jó forgatókönyvet írni. Aztán halálra váltan 24 nap alatt leforgattam a filmet, fillérekből. Utána félholtan megpróbáltam összevágni. Rettegtem, hogy gyengén sikerült, ehhez képest elsöprő sikere lett! (nevet) Nem akartam én mindenáron filmrendező lenni, eszembe se jutott, hogy afelé iparkodjak. Remélem, nem hangzik álszerényen, így volt. Aztán persze a Chico-t már nagyon akartam, az Anyám és más-t meg még jobban. Arra hét évem ment rá.

Miért készítettél Simó Sándorról dokumentumfilmet?

Simó nagyon fontos volt nekem. 1978-ban ő hívott ki a Hunnia Filmstúdióba.  Kezdetben úgy képzeltem, hogy én filmesztéta leszek, és majd írom a nagy okosságokat. De Sanyi azt mondta, hagyjam ezt a marhaságot, csinálni kell a filmet, nem irkálni róla. Atyai jó barátom lett. Nagyszabású személyiség volt, fontos szereplője a szakmának. Többen is elmondták: erkölcsi mérce volt. Szilárdan meg vagyok győződve, hogy mindaz, ami utóbb a szakma szétesése idején megtörtént, az nem így, nem ilyen elszabadultan történik, ha ő még él.

A Bolse Vita és a Chico is low budget film volt.

Még annál is „lowabb”. Megszoktam, Szomjasékkal is mindig nagyon kevés pénzből készítettük a filmeket. A low budgetnak két előnye van. Az egyik, hogy nem figyelnek oda: kis pénz, nagy szabadság. Viszont ha valamire sok pénzt adnak, akkor folyamatosan ott hemzsegnek idegesen a forgatáson, hogy mit csinálsz azzal a rengeteg pénzzel. A másik, hogy valóban megmozgatja az ember agyát. Nagyon találékonynak kell lenni, hogy mit és hogyan veszel fel. Az Anyám és más futóbolondok-at is tekinthetjük low budget filmnek, mert annyiból készült el, amennyiből egy mai, Budapesten játszódó, pár szereplős kamaratörténet. Pedig kosztümös film, itthon és Bulgáriában forgattuk és felölel egy századot! A Chico-t öt országban forgattunk. Az tényleg nevetséges összegből készült, de az azért volt „könnyebb”, mert sok un. dokumentarista anyagot is bele tudtunk rakni, olykor a pontosan megírt jeleneteket is úgy vettük fel, mintha dokumentumfilmet forgatnánk.

Jancsó Nyika, a Chico operatőre mesélte, hogy ő dolgozott amerikai filmekben, ahol az akciójelenetekre tényleg van pénz, de nálatok a háború jelzésére csak puffancsok voltak.

Az, hogy a Chico-n nem látszott, hogy milyen kevés pénzből készült, az nagyrészt Nyikának köszönhető. Nagy ügyesen kitaláltuk, hogy „szűkben” tartjuk a háborút – végtére ez egy kis háború volt, faluvégeken zajlott –, de azon belül mozgalmasan. Nagyon hálás vagyok a stábnak a végtelen lelkesedésükért. Horvátországból mentünk Albániába, onnan Izraelbe, majd Chilébe – buli volt mindenkinek. Az ilyen filmeknek más a hangulatuk, hozzátartozik a munkához, hogy menet közben jól mulassunk. Elszántság is kell a munkatársak részéről, hogy jöjjenek, és csinálják. De a kedvük megvolt hozzá, mert nagy kaland volt. A low budget filmnek az a titka, hogy nagyon profi stáb kell hozzá. Annak idején Kormos Andrea gyártásvezetőnek kulcsszerepe volt abban, hogy a Chico elkészülhetett. Zseniális volt, bájos, jó humorú. Egyrészt nagyon értett a gyártáshoz, kuncogva és ellenállhatatlanul tudott lealkudott minden árat, másrészt hallatlanul találékony volt. Jó barátnőm volt, nehéz elhinni, hogy már nincs köztünk. Volt egy megállapodásunk: ha valamit nem tudott megoldani – és ő igazán a végsőkig elment –, akkor ki kellett találjak valami mást. A férjével itthon telepakolták a kisbuszt kenyérrel, szalámival, ecetes uborkával, és úgy mentünk végig Albánián, hogy időnként megálltunk és ők kenték a szendvicseket... A forgatás vége felé „a kivonulás a faluból” jelenethez kellett volna 80-100 ember, de addigra már egy megveszekedett fillérünk nem volt. Dankó Zsolti, az első asszisztens elindult a környező falvakba, körbejárta a kocsmákat, hogy reggel jöjjenek kivonulni a faluból... És akkor Eduardo Rózsa Florest, a főszereplőt fölhívta valamilyen hagyományőrző ifjú brigád vagy cserkészcsapat, hogy ők 30-40-en erre túráznak. Edu csak annyit mondott, hogy másnap reggel 8-kor jelentkezzenek a forgatáson! Ő képezték a kivonuló csapat jelentős részét, a többit a színészek és a teljes stáb. Aki élt, és mozgott, be volt öltöztetve. (nevet) Megint az operatőrök zsenialitása mentett meg minket, Nyika és a második kamerán dolgozó Erdély Mátyás úgy vették fel a jelenetet, mintha 80-an vonulnának. Chilében szükségünk volt egy gyerekszereplőre. Végigjártuk Santiago összes játszóterét, de nem találtuk meg, és másnapra kellett volna. Végül Margarita, a chilei gyártásvezető ijedtében odahozta a szomszédja gyerekét. Úgy volt jó, ahogy volt! (nevet) Nagy szerencsém van a gyártásvezetőkkel. Az Anyám-at Lang Szabolcs nélkül sose forgatjuk le. Ez is nagy áldozatok árán készült, éppen ezért, amit Szakács Györgyi jelmezben, Einhorn Zsuzsiék berendezésben beletettek, az elképesztő! Most nem annyira tökmagért, de még mindig a normális költségvetés alatt dolgoztunk, mégis gyönyörűen megtöltötték a filmet látvánnyal. Garami Gábor személyében volt egy producerem, aki hét évig kitartott mellettem, pedig nincs könnyű természetem. Akikről beszélek, ők mind a „régi iskola”, akiknek olykor a józan megfontolásoknál is fontosabb, hogy a film elkészüljön.

A Bolse Vita 13 nemzetközi díjat, a Chico is legalább nyolcat nyert. Ha egy rendező egymás után sikeres filmeket készít, akkor azt gondolnánk, hogy tálcán kínálják neki a lehetőségeket.

Nem kínálják! A Chico után hosszú ideig én se nagyon jelentkeztem. Az Anyámra… az MMKA adott induló pénzt, azt mondták, a többit hozzuk össze koprodukcióban. A németek rögtön beszálltak, ők végig ki is tartottak. Azt mondták, amíg ők ott vannak, addig az a pénz megvan. Megvárták, hogy felálljon az új Filmalap. Lett volna osztrák és lengyel partner is, de bedőlt az MMKA. Két év szünet után itthon a nulláról kellett kezdeni az egészet, mert az MMKA-hoz beadott pályázat már nem volt érvényes. 

Az mit jelent számodra, hogy a német gyártás évekig vár rád a magyar meg…

…azt, hogy annak, amit csinálok, nemzetközileg van értéke. Itthon meg kőkeményen meg kellett küzdeni érte. De hát mindegy, senki nem ígérte, hogy könnyű lesz! Ez mindig is ilyen volt, ilyen lesz.

Hogyan született meg az Anyám és más futóbolondok a családból forgatókönyve?

Rózsa János mondogatta, hogy most már adjak be valamilyen forgatókönyvet hozzájuk. Mondtam, nem megy, nem tudok írni. Beszélgettünk erről-arról, közben meséltem anyámról is. „Na, ezt kell beadni!” – mondta. Nekiültem és pikk-pakk megírtam. Rózsa nagyon jól megérezte, hogy már a kezemben volt az anyag. Amit a kerettörténetben Básti Juli és Danuta mond, annak nagy része valóban így hangzott el. Naponta jártam át anyámhoz a folyosó túloldalára, aztán hazamentem és leírtam, amit mondott, mert annyira tébolyodott, a maguk nemében zseniális szövegek voltak, hogy azt gondoltam, ilyet nem lehet kitalálni, erre muszáj emlékeznem. Amikor odakerült a sor, ezeket csak előhúztam a fiókból. Évekkel a halála után írtam meg az életét, addigra volt időm sok mindent megemészteni. Mára anyám története az összes szomorúságával együtt - derűs emlék maradt.

Milyen műfajú film?

Ezt a kérdést mindig megkerülöm vagy azt szoktam mondani, hogy családregény, és akkor mindenki megnyugszik. (nevet) Pedig az nem egy filmes műfaj! Az Anyám… se nem vígjáték, se nem tragikomédia, se nem tudom, micsoda... Anyafilm.

Mi az oka, hogy az anyát játszó lengyel színésznő, Danuta Szaflarska jeleneteit évekkel ezelőtt vettétek fel?

Amikor bedőlt az MMKA, akkor volt Danuta 96 éves. Elkezdtem sikoltozni, hogy erre nincs idő, ki tudja, meddig lehet vele dolgozni. Őrjöngve szaladgáltam, hogy adjanak 20 millió forintot, hogy legalább a kerettörténetet leforgathassuk vele. Végül Szőcs Géza minisztériumi keretéből mi is kaptunk, meg az NKA-tól, ebből aztán a lakásomban, saját tárgyak között, Básti Juli és az én ruhatáramat használva leforgattuk azt a 8 napot. Aztán teltek-múltak az évek. Kezdetben úgy gondoltuk, 35mm-es filmre forgatunk.  Ez Jancsó Nyikával az előforgatáson még sikerült, de mire Gózon Francisco operatőrrel újra elkezdtünk dolgozni, addigra már csak digitális technikára maradt pénz. Amikor először megláttam a 35-öt és a digitálist egymás mellett, majdnem sírtam. (nevet) Francisco csak azt ismételte, nyugi, nyugi, össze lehet hozni… és összehozta. A bemutatón megjelent Danuta is, tüneményes nő. Volt, aki megkérdezte: „Mit kellett úgy idegeskedni? Itt van 101 évesen.” 

A BKF-en egyszer levetítették a Chico-t, és utána beszélgettek veled a filmről, az életedről, a munkáidról. Az interneten is látható ez a beszélgetés, a Fényíró Filmklub sorozat egyik darabja, ami után valaki ezt írta oda: „Félelmetes ez a nő. Szerintem vért pisilnék, ha a főnököm lenne, de piszkosul jól járnék vele.”

Mit mondjak, hízelgő! A filmrendezők mindig iparkodnak előadni, hogy slágfertig profik, illik könnyednek, sármosnak lenni. Olyan értelemben nem is vagyok igazi filmrendező, hogy azért forgassak le egy filmet, hogy legyen még egy. Csak akkor, ha van egy történetem, amiről azt gondolom, hogy halál fontos elmondani. A filmrendezés, igenis, kemény erőfeszítés, iszonyú munka, ami rendben is van, megvan hozzá az alkatom, szívós vagyok, mint egy sivatagi teve.