Idén 40 országból 340 film érkezett, majd 80-al több mint legutóbb. A zsűri 120 órányi anyagot nézett meg, közülük 87 filmet válogattak be a versenybe - néhány több sikerrel szerepelt más fesztiválokon - és 60 került információs vetítésbe. A nyitó napon látottak is jelezték, hogy milyen erős a mezőny. Sulyok Gabriella művészettörténész Rajzolt akkordokja a fesztivál mottója is lehetett volna. Verebes György festő,zenész és testvére, Ernő költő, zeneszerző közös produkciója a két művészeti ág alapjára, a ritmusra és a gesztusra épül. Ahogy György rajzol, úgy mozog testvére keze a gitáron -  tanítani lehet, hogy jön létre a kompozíció vizuálisan és akusztikusan. Szintézisük, a montázsok alapján lesz maga a film kettős értelemben kísérlet: zene-grafika-mozgókép, illetve két és több dimenzió együttese. Pedig a „szintetizátor” rendező csak lefényképezte, amit látott, hallott a viszáki kiállításon, 2012-ben. A kísérletezés zenei és képi „összhangja” jellemezte a Fesztivált, amelynek programjában szerepet kaptak a művészet-tudományos előadások is. Verebes György sokoldalúsága nemcsak a filmvásznon, hanem a kanavásznon is megjelent. Az Aba-Novák Agórában legújabb festményeit állították ki, és a szolnoki művésztelep vezetőjeként szerepe volt Demeter István mellett, a filmfesztivál és a képzőművészeti kiállítások koordinálásában (1), emellett még zenére is jutott ideje. Minden este más formációkban mutatták be, ahogy a képzőművészek zenélnek. (2)

A kitekintés után térjünk vissza a vetítőkbe, ahol 4 napon át szinte szünet nélkül peregtek a filmek. Egy-egy blokk összeállításában is érezhető volt a rendszerezés, ami a korábbi tapasztalatok alapjára utalt. A filmeket önálló műalkotásnak tekintik, mint az animációs és a kísérleti munkák, valamint a művekről, művészekről készült dokumentáló filmek. Ezen belül helyzeti előnyben vannak a képzőművésze(te)kről készültek, látványosságuk miatt, de láttunk Tamkó Sirató Károly avantgárd költőről forgatott munkát is (Kroó András: Plusz egy dimenzió...), vagy a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk legújabb regényének tárgyi relikviáit gyűjtő múzeumot bemutatót (Johanna Sunder-Plassmann: Isztambuli gyűjtemény).  A kultúra és művészettörténeti kutatásokban eddig is fontos volt a kamera. Nem csak a korábbi fesztiválokon látottak igazolták, most is készültek azzal a módszerrel dokumentum felvételek. Ezeken a művész egyénisége, szuggesztivitása segített a rendezőnek, „elvitte a filmet”, vagy nem. De azzal a tanulsággal mindenesetre szolgált alkotó és néző számára egyaránt, hogy ha az esztétikai önelvűségből indul ki, akkor kommunikációja problémás lehet, ha nem egyenrangú, aktív félként tételezi a befogadót. A szokvány csapdájának lett áldozata Varga Imre portréja, s attól lehetett tartani, hogy a Bukta Imréről szóló filmet sem kerüli el a baj (Másik Magyarország). Míg az előző a jelen felé lezárt - hogy ez összefügg-e a szobrász életművének lezártságával, az más kérdés –, csak a múlt felé nyitott, mint a legtöbb pályatörténeti film.  Addig a festő, és a falusi környezete minden bezártsága ellenére nyitott a jelenre Nagy Dénes műve. Szociografikus jellegűnek nevezték. 

Itt kell megemlíteni a műfaji kérdést, amit az egyes művek tapasztalata megváltoztathat. Ahogy a mű több műfajból áll össze, úgy maga sem elkülönült szabályok szerint működik. (Műfajilag is találó a Töredékek… alcím.) Ahogy az egyes művészek munkái nemcsak forma- de normabontók is, szólhatnának hasonlóan a róluk szóló filmek. A kettős normasértés és kreativitás, ill. a dekonstruktivitás, vagy annak hiánya indokolja, hogy ezen a fesztiválon kiemelten kell vele foglalkozni, Szolnoknak ugyanis ez a „műfaja”, tárgya. Nem mintha más filmmustráké nem ez lenne, de itt jobban látszik, illetve hiányzik, mint másutt.  Ezért fontos a múlthoz való viszony, s annak sémává merevedése, a kánon.

 A múlttal való párbeszéd,

mint a koncepció lényege, jellemzője, csak annyiban, amennyiben a múlt jelen van a jelenben: a legtöbb művész életében. A kamerával újraírt művészettörténet a történelmi idők integráló szerepét töltheti be - a diszkontinuitás mellett - az aktualizálás gesztusával. A filmek tanulsága szerint az idők szakaszhatárait nálunk/illetve Kelet-Európában a 80-as évek vége jelenti: Hager Rita textilművész számára a berlini fal leomlása (Tóth Péter Pál: A csend felé) míg Nyugaton a 60-as évek. A korszakváltást az esztétikai kommunikáció változása magyarázza, s ezen belül a hatás, ami a művészt éri, az a katarzis, ami a produkcióban testesül meg, és amit a befogadó megért. Hagernek ezt jelentette a meditálás, a csend, amivel szembekerül a néző történelmi tudatának ambivalenciája, s akkor a néző nem biztos, hogy befogadó. A francia Evelyne Axell, a plasztik Vénusza (R: Francoise Levie) számára az az évtized fordulatot jelentett, az 50-es évek filmsztárját elmosta az új hullám. Majd „megnyergelte” a pop-artot, képzőművész lett, Warhol hatásaként clartexxel dolgozott, majd plexi-üvegre festett. Testét használta anyagaként, ami akkor még nem volt elfogadott, a festés műveletét az elélvezéshez mérte. Valójában a női kettősséget kereste. A (s)exploitation ötvözése a művészeti forradalommal másokat is megihletett.  A másik filmben, Jacques Charlier, a művészet kalóza (R: Jacques Donjean), aki hajón mutatta be 100 művész szex-„portréját”, mert nem engedték partra szállni a velencei Biennálén. Számára a művészet a szomorúság legyőzését jelenti, humorának forrása a műalkotások „eltérítése”, fonákjukra fordítása. Ezek a filmek azt is prezentálják, hogy a művek történeti konkretizálásait az elvárási horizontot jelentő kérdések, válaszok, igények és azok felismerése képezik. A film által kerülnek más megvilágításba a szürrealista, „dimenzionista” Tamkó Sirató Károly gyerekversei is, a Tengerecki hazaszáll, a honvágy jeleként. (R: Kroó András) Idevehető a technika szerepe a hermeneutikában: konkrétan a megvilágítás is adhat új képet, értelmezést. Ez történt a belga Patrice Goldberg és Ophelie Delarouzée dokumentumában, ami a Van Googh képek digitális feldolgozását mutatta be. Az elemzések során egy újabb festmény jött a felszín alól elő, - ami jelképnek is tekinthető. Gyenes Zsolt filmjeiben az utóképekkel foglalkozik, mint az álló- és mozgókép közötti határok átlépésével, ami a mai kognitív tudományok egyik alapkérdése. (Kettős utóképek - In Memoriam Josef Albers; Utóképek- Tisztelet Keserű Ilonának)

Az egyes művek tapasztalata, pl. Charlier és a többi 60-as, illetve mások „műfajtalankodása” átírhatja a korábbi rendszert, az egyes interpretációs szabályokat. Mint a graffiti, a street-art esetében is látható: 4 éve már láttunk itt olyan filmet, ami egy ilyen múzeumról készült, a klasszifikálásról. Nálunk még fáziskésésben van a műfaj, ezt bizonyította az MTV riportfilmje. Hiába vonultak fel szakértők, hiába a felcím: Kortárs, felületes, a riporter, s a néző is kívül maradt. Szembeállítható vele a Királyi föld meghódítása, ebben a kanadai Gillian Mc Iver bizonyítja, hogy valakiről akkor is lehet életút filmet csinálni, ha nem 60 éves. Nazik Tanbouli ilyen, Egyiptomból menekült arab, máskultúrájú, London lepukkant negyedét akarja festményeivel megszépíteni. A filmet látva a néző felsóhajthat: bár a mi fővárosunk lenne csak ennyire lerobbant, és a mi filmünk lenne ilyen jó, érdekes. (A zsűri nem is engedte versenybe.)  Ennél sikeresebb volt a másság, illetve a már ismert, egy új jelentésben megmutatkozása a Variációk egy hűtőszekrényre, azt úgy alakítva át, hogy megőrizheti-e eredeti funkcióját. Somogyvári Rudolf filmjében ezt teszi három képzőművész: Haraszty István, Barabás Márton és Matzon Ákos. „Édeske” (Haraszty) acélmosolyt varázsol a „léhűtőre”, de a szójátéknál nagyobb ötletek születnek (hanghűtő, humordesk - metafóra) és valósulnak meg. Így lesz zongora és könyvtár, tele kötelező olvasmánnyal, illetve nemzeti jelleggel.

A kísérleti film

kategóriában a zsűri kevesellte az ilyen műveket. Kétségtelen, elmaradtak minőségben a legutóbbitól, Kardos Sándor Moholy-Nagy Lászlóról készített portréjáról, ami maga is új -Telek Balázs jegyezte - experimentum volt. Most a díjat a német Tovatűnt szerencse nyerte. Alexander Heringer rövidfilmje egy sorsszerű eseményláncot mutat be, ami tűzvészt, értékpusztulást eredményez. A tűzoltók lego figurák, mindenhez mozdulatlanul „statisztálnak”, s az áldozat egy család. A véletlen s a kauzális, ok-okozati összefüggés viszonyára reagáló film: „mindennek oka és hatása van”, ez a kor egyik aktuális szemléleti problémája.  Szabados Árpád a véletlen szerepéről a műalkotásban, tartott előadást a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművész tagozatának kihelyezett ülésén. A többi téma is kötődött a Fesztiválhoz, mint Stefanovits Péter személyes képtörténete, vagy a térlátás fiziológiája, amivel kapcsolatban Haris László tartott előadást Gábor Dénes holográfiai munkásságáról.  A fotóst a képalkotási gyakorlatában is foglalkoztatja a térlátás, ez a róla készült filmből is kiderült, így Harist ott két- és három dimenzióban is lehetett látni szinte „holográfként”: élőként és képmásként.   

 A kísérletezéshez, s a képzőművészethez legközelebb állónak az animációt tartják, az idei versenyfilmek felét ezek tették ki. Közülük a díjat Bucsi Réka Symphonyja nyerte, ami tekinthető a klasszikus Beethoven mű, az Örömóda visszavételének. Értékét növeli, hogy idén csökkent a hazai verseny filmek száma.

A zsűri tagjai - dr. Muhi András producer, Szurcsik József festőművész, Munkácsi-díjas és Ulrich Gábor Balázs Béla-díjas grafikus, animációs alkotó - szinte egyöntetűen úgy látják, hogy a régi kánonnak már vége. Megnő a véletlen szerepe. Személyes filmtörténeteket írnak. „A fiatalok más eszközökkel dolgoznak, máshogy szedik szét a világot.”(Szurcsik) Az ábrázolás helyett a kifejezés kerül előtérbe. Jön a fiatal szerzői filmes animációs nemzedék, akiket a középgeneráció oktatott, és folytatják a Kovásznai, Reisenbüchler hagyományt. Bár Kovásznai György egészestés filmet is alkotott (Estély habfürdővel), de ezt még nem tanulják, tanítják. Ami a jövőjükre nézve lehet káros, ha hiány lesz az animátorból és az egészestés rajzfilmkészítőből, az az egész szakmát visszaveti. Újdonságnak számít a Budapesti Kommunikációs Főiskola „bejelentkezése” az animációban. Ugyan nem kelnek versenyre a MOMÉval, de érdemes rájuk figyelni, ezt a bírálók is jelezték: Hertelendi Amanda különdíjával. A Bánom azt című dokumentum animációjában a felvett beszéd hitelesíti a rajzot, fikciót, a film a szó és kép kapcsolatára épül. A vízparton ülők –színes és színtelen alakok - kettős értelemben vetkőznek le, a vágyaikról beszélnek: így a fejen álló lábai és ambíciói az égre törnek, végül pixelekre esnek szét. Az „iskolatárs” Albrecht Anett grafikájában új jelentést kap a víz, a belső világ, betegség szimbóluma lesz az elmúlással egybefolyva(Apa). A filmben kettős szerepet kap a számítógép, a címszereplő munka eszköze, és lánya ezzel készítette a rajzokat, manuálisan pedig a linómetszetszerű hátteret, ötvözve a papírkivágással, stop-motion  eljárással. Nem maradnak el tőlük a „kisképző” animációsai, akik nem is olyan kicsik, középiskolás létükre hamar versenyképesek lehetnek.(3)

A dokumentumfilm

Ebben a mezőnyben a Másik Magyarország nyerte a díjat. Nagy Dénes a művész, Bukta Imre, és „modellje”, szülőfaluja viszonyát mutatja be. A Műcsarnokbeli kiállításról indul ki, ahol egy falusi sátortetős kopott ház installációja fogadta a nézőt. A film továbblép a tárlatok szokásos reprezentativitásánál, ami gyakran hiányt fed el, a „sötét” oldalt. Ez esetben a fonákjára fordul a film, a (túl) használt interpretációs sémák, a kanonikusnak tekintett konfigurációk helyett nagyon alapvető dolog kerül a felszínre, nem cselekvési, alkotási mód, hanem látásmód, a világ tudomásulvételének formája. Ami mentális kérdés, s a „látható” fluktuációi feszültséget jeleznek festő és a filmes számára, beleértve saját képeiket is. A mutatott út mást jelent most (a poszt-szocializmusban), mint 50 éve Sára Sándor kulcsfilmjében, a Cigányokban. Ebben nagy szerepe van Dobos Tamásnak, aki itt különdíjat kapott, majd az év operatőre lett. Tájképei és kocsma belsői, lakás „enteriőrjei” „beleégnek” a nézőbe. Nemcsak a valóságot reprodukálják, hanem a valóságról való beszédmódot is a festő és a rendező dialógusában. Ennek fontos része, hogy a művész(et) nincs jelen a falun, ezt kiegészítette Zurbó Dorottya filmje, hogy a városban sincs (Dezső). „Ellenvéleményt” jelentett e diskurzusban a délszláv parasztasszonyok művészete a természeti anyag, a szalma felhasználásával (Branco Istvancsics: A magtól a festményig.),  másrészt a sok fiatal művészet iránt érdeklődő, azt művelő, aki az ország távolabbi helyeiről is eljött a Fesztiválra. 

A kultúra pusztulása, pusztítása még e két filmnél is erősebben jelent meg abban a műben, aminek alcíme lehetne a Másik Németország.  Külön kell szólni erről a versenyen kívül bemutatott, a német fluxus művész Rolf Langhans: Galzar II. című filmjéről, Hubert Bergmann rendező-operatőr művéről.  A cím Langhans Rolf nevének kezdőbetűire és Gázára, a palesztin háborúra, a 2008 utáni öntött ólomgolyók időszakára utal. Hasonlóan pusztították el Langhans műteremházát, ahol 30 éve élt és dolgozott, s ami a fluxus művészet jelentős gyűjteménye lett. Hiába indult polgári összefogás, az überlingeni/Bodeni tó melletti városi tanács egy kerékpárút építésére hivatkozva eldózeroltatta az útjában álló épületet. Ebben az időben zajlott a gázai háború. Hubert Bergmann korábban is foglalkozott a palesztin történelemmel, kétszer is járt ott, forgatott filmet, hasonlóságot érzett a száműzetésben. A ház melletti üres területet, a senki földjét elnevezték Gázai övezetnek. A Bodeni tó melletti szép tájat elcsúfítják a hadiüzemek, ahol a drónok készülnek, s a lakosság jó része is ott dolgozik. Langhans szülővárosában van a speciális erők parancsnoksága (MOUT = Military Operations on Urban Terrain) Ezeket az elemeket, asszociációkat akarták a filmben humoros módon jeleníteni meg, hogy elgondolkoztassanak. A „fürkész” kamera, mint egy légy, darázs, vagy drón szemszögéből láttatja a dolgokat. Utóbbiak képeit beillesztették a saját felvételek közé a vágás során, ami 12 napig tartott, 14-16 órán át. A zene is Bergmann műve.  A film képi világa részben a konstruktivizmust idézi, a klasszikus avantgárd fotókra, filmekre emlékeztet és az újabb dekonstruktivizmusra. A felvételek jó része önálló képként, festményként is helyt állna. Az alkotók a szolnoki bemutatón azt fejtegették, hogy egyáltalán filmek nevezhető-e a művük. Szerintünk a kísérleti kategóriában mindenképp. A filmben Langhans a „kísérleti nyúl” szerepét tölti be, akin lecsapódik a modernkori száműzetés. A háza helyén a senki földje. A tagadás művész(et)ét szó szerint elpusztította a művészet tagadása. A művész számára csak az üvöltés, kiáltás maradt. Ezt tette a vetítés után Wahorn Andrásék alternatív zenekarának, a Tapasztalt ecsetek „énekeseként” is.  Régi barátai egymásnak, nemcsak a szentendrei Vajda Lajos Stúdió neo-dadaista művészeit, a korábbi Albert Einstein Bizottság együttest értve ezen, de Szurcsik József is közeli ismerősük, járt Bergmann stúdiójában is. Most itt együtt is zenéltek az efZámbó Happy Dead Band rockegyüttes kísérőjeként.

Lehet mindezt alternatív vagy szubkultúrának tartani, de a művészettől nem idegen a kísérletezés, és a művészeti filmek fesztiváljának szerves részének tekinthető, ahogy a látott filmek, hallott előadások is. Az összművészeti hatás nemcsak azt jelentette, hogy hallotta Ulrich Gábort, vagy Szurcsik Józsefet hangszeren játszani, de a festőnek a művésztelep Kert Galériában az Emlékanalízis III. című tárlatán kiállított újabb képei is ezt az érzést kelthették. Címadó művén már nem a szögletes fejek tűntek fel elsőre, hanem a felületet tagoló világító rések, amelyeken úgy látni a „kép/vászon mögé” mintha apró filmkockákat néznénk…

 1. Baksai József: Limen című tárlatának megnyitása az Aba-Novák Agórában.2014.10.15; „Folyó”, a Szolnoki Képzőművész Társaság éves kiállítása. Szolnoki Galéria.10.18; „Emlékanalízis III.” Szurcsik József új képeinek kiállítása a Szolnoki Művésztelep Kert-Galériájában.10.18.

2. dr.Máriástól efZámbóig, mellettük Tövisházi Ambrus, Kopasz Tamás,Orosz László, Nagy Krisztián, Ulrich Gábor,  Wahorn András …az alternatívitás jegyében.

3. A budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolát nevezi így a köznyelv.