Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

„Ez egy őszinte film” - Beszélgetés Maya Vitkova bolgár rendezővel

Maya Viktova (forrás: Titanc sajtó)
 
A 78-as születésű Maya 2006-ig asszisztensként és casting rendezőként dolgozott a filmszakmában, majd executive producerként tevékenykedett. 2009-ben megalapította a Viktoria Films nevű cégét, mely független filmek gyártására fókuszál. A markáns szimbolikájú, spirituálisan költői Viktoria, a rendező első nagyjátékfilmje az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyertese. INTERJÚ
 
Az anya-lánya viszonyról mesélő történetben Maya a megbocsátás felé vezető úton halad, menetelése fájdalmas, egyúttal gyönyörűséges és gyógyító erejű. Hogy valakit pont az utasítson el, akinek az életét köszönheti, feldolgozhatatlan. Maya mégis ezzel próbálkozik. Köldökzsinór nélküliségével előbb-utóbb szembe kellett néznie, és el kellett fogadnia. Maya olyan megrendítő konoksággal igyekszik megérteni anyját, és az adott kor előhívta lelki világot, hogy az magával ragadja a nézőt is. Maya azt sugallja, hogy a megértés és megbocsátás felé az empátiával kezelt tudás vezethet, hogy a traumák nemcsak túlélhetők, de túl is léphetők. Hogy a puttony, amit kaptunk, letehető.
 
Érezhetően rendkívül személyes film az anya-gyerek viszonyt feldolgozó Viktoria. Mennyire nehéz ilyen mértékig kitárulkozni, s pőrén kiállni a világ elé? Illetve fel sem merült, hogy másvalaki bőrébe vagy egy fiktív történetbe bújva valljál erről a múltbéli traumáról?
 
Nem, én épp ezt a történetet akartam elmesélni, és pontosan ezt a filmet akartam elkészíteni. Fel se merült, hogy bármilyen más sztoriba csomagoljam ezt a tapasztalást. Mint ember és mint rendező számára is nagyon közel állt hozzám ez a történet. Azon pedig sosem gondolkoztam, hogy nehéz lesz-e majd szembenéznem a saját múltammal. Valóban érzelmileg ez a film mélyen érintett, ám bizonyos értelemben a film és a történet talált meg engem, és nem én választottam a történetet. Kiválasztott erre a feladatra, és így ezt a történetet el kellett mondanom. Természetesen sok mindent megváltoztattam a történetemben, ami így jobban szolgálja a filmet. Mert a filmcsinálás már csak ilyen. A kitárulkozás pedig nem zavart és nem volt fájdalmas; a fájdalom már elmúlt, emlékké lett. Ugyanakkor igaz, hogy épp a fájdalom élménye az a matéria, amiből készítettem ezt a filmet. Azzal dolgoztam, ami ebből a fájdalomból megmaradt. Mindemellett, úgy gondolom, a fájdalom erősebbé tett az életemben. Ráadásul, amikor filmet készítesz, nagyon elfoglalt vagy, rengeteg dolgod van, nincs időd a saját fájdalmaddal törődni. Ha például egy karakter, egy szereplő valami olyat jelenít meg a forgatáson, ami nagyon megérint, felzaklat, sem érsz rá keseregni, mert már jön is a következő jelenet vagy megoldandó feladat.
Ugyanakkor az is fontos, hogy bár ez egy nagyon személyes és az én személyes életemről szóló történet, nagyon konkrét szituációban, tényekkel, adatokkal elmondva, ám ettől még egy rendkívül univerzális história: mindannyiunknak van édesanyja, sokan lehetünk vagy vagyunk anyák.
 
A közönségtalálkozón említetted, hogy a filmed kilencven százaléka valóban megtörtént (leszámítva persze a köldöknélküliséget). Ezek szerint te is épp ilyen kivételezett helyzetben voltál az elmúlt rendszerben, mint a filmbéli kislány?
 
Igen, kivételezett helyzetben voltam, mint ahogy mindenki: a kommunizmus alatt nem volt bűnözés, a gyerekek lent játszhattak az utcán késő estig, s bár nem voltak nagy lehetőségeink, ételben, ruhában, luxuscikkben, ám ez nem is volt igazán probléma. Csöndes, nyugodt életünk volt. A valós problémát a szabadsághiány jelentette. Én azonban még ebben is kivételezett helyzetben voltam, mint a gyerekek 95 százaléka, hiszen mi nem tudtuk, hogy hiányzik valami. Nem szembesültünk ezzel a szabadsághiánnyal. Jártunk az iskolába, mentünk haza, mentünk játszani, és nem érzékeltük, hogy rabságban élünk. A problémák akkor kezdődtek, amikor jött a nagy változás, jött 1989. november 10. Bizonyos értelemben akkor lettem felnőtt, akkor lett nagyon hirtelen vége a gyerekkoromnak. Az egész generációm hirtelen nőtt fel. Hisz a dolgok akkor kezdtek nagyon nehézzé válni, egész a túlélés szintjére süllyedtünk. Összeomlott a gazdaság, nem volt mit ennünk, fáztunk. Volt persze legtöbbünkben egyfajta türelem a változással szemben, hogy majd csak jobb lesz, ám ez a jobb csak nem jött el. Nagy elvárás volt bennünk, hogy itt minden milyen jó lesz, volt egy álmunk a jó világról, és ez nem vált valóra. Ami pedig most van, az sem nem szocializmus, sem nem kapitalizmus, a kettő közt élünk, és mind a kettőből a legrosszabbat kapjuk.
 
Filmed első felében domináns, majdhogynem egyenrangú szereplővé válik a politikai háttér, amit archív felvételekkel is megidézel, a film második felében azonban rendkívül rövidre zárod, majd el is hagyod ezt a szálat, pedig az újonnan kialakult helyzet ábrázolása is van olyan izgalmas feladat (ráadásul mindezzel némileg bomlik is a szerkezet, borul az egyensúly). Miért?
 
Ez pontosan így van. A film második felében, a rendszerváltástól fogva valóban személyesebbé, intimebbé válik a film. Az ok pedig az, hogy a film első részében, amikor Viktoria megszületik, a családhoz képest a párt meghatározó szerepe és jelenléte túlontúl nagy, olyan nagy, hogy elnyomja a családi problémákat; nem a családon belüli viszonyok számítanak, hanem a család és a párt közti viszony. Az én történetemben ráadásul Todor Zsivkov még keresztapja is lesz a köldök nélkül született Viktoriának, kiemeli őket, s reklámjai lesznek a rendszernek, és így természetes, hogy ebben a részben ezen volt a hangsúly, hisz nem lehetett másképp. Aztán, amikor összeomlik a szocializmus, és Zsivkov kikerül a képből, a lány szembesül életének legnagyobb hiányával: anyai szeretetre lenne szüksége e hirtelen jött légüres térben, ám azt nem kapja meg. Igen kegyetlen ez az élmény, de csak itt tud előtérbe kerülni a család problémája, hisz ekkor nincs már akkora szerepe a politikának. Innentől szól igazán az anya-lánya viszonyról a történet, eddig nem szólhatott csupán erről, mert mindenbe beleszólt a párt, nem volt intimitás.
 
Mesélted, hogy eredetileg vicces filmnek szántad a Viktoriát, csak menet közben lett mind komorabb. Ez azt jelenti, hagytad, hogy a könyved saját útját járja be?
 
Igen is, meg nem is, egyrészt valóban a film önjáróvá kezd válni, önálló életet él, és egy idő után elveszted a kontrollodat a film felett, már nem te irányítod, hanem ő irányít, és innentől a film tesz fel kérdéseket neked. Másrészt már az elején érzékeltem, hogy ez a történet mégsem tud majd vígjáték lenni, nem egy komédia vagy szatíra sztorija. Nagyon régóta meg akartam csinálni, és milyen érdekes, hogy mindig is úgy hittem, hogy majd egy vicces film lesz, és nem az lett. Az azért persze nem baj, hogy vannak vicces elemek is a filmben, hiszen nem akartam a film elé helyezni a magam fájdalmát, s nem akartam ellene menni a film humorának. Persze lehetett volna a végén is vicces sok elem, ám azok egyszerűen nem működtek. Mert egy nagyon személyes történetnél értelemszerűen a legfontosabb traumák kifutása mellé már nem fér be a humor. Próbáltam ugyan viccesebb lenni, de nem ment, és nem illett be. Én magam is úgy éreztem, hogy itt már nem szabad viccelődni, mert ha végig komikumot viszek bele, akkor ez a történet egy szórakoztató filmmé lesz csupán, nekem pedig nem ez volt a célom. Úgy éreztem, nem fér bele, hogy szórakoztató filmet készítsek ebből a fájdalomból. Ennek a filmnek a legnagyobb értéke az őszinteség, és a hitelesség. Ez egy őszinte film. Egy történetet akartam elmondani, elejétől a végéig, embereknek a sorsát, egész a katarzisig. Odáig akartam eljuttatni a szereplőket, a filmet, hogy megtörténhessen a katarzis. És emellé már nem fér be a viccelődés.
 
155 perces a film, ráadásul hosszan kitartott képeivel igen lassú tempójú is. Nem merült fel, hogy esetleg tömörebbre, feszesebbre vágd? Vagy egyértelmű volt, hogy ez a hossz és a lelassulás kell az elmélyüléshez, a másikra való fókuszáláshoz és megértéséhez?
 
Olyanra csináltam a filmet, amilyenre kellett csinálnom, amilyenre éreztem, hogy csinálni kell. Ez a film ennyi perces. Öt percet sem hagytam ki. Lehetett volna három órás vagy 122 perces, de ennyi lett. A vágómmal nagyon jó a kapcsolatunk, nagyon megbízom benne, és adok a véleményére, és vele már ez elején megegyeztünk abban, hogy ez a film az érzelmekről fog szólni. Az érzelmeknek pedig megvan a maguk kifutási idejük, kiteljesedésük, és megegyeztünk, hogy ezt meghagyjuk. Nem fogjuk más szempont alapján gyorsítani vagy lassítani a filmet. Ebben a szituációban pedig, hogy én voltam a producere is a filmnek, nem is voltam rákényszerítve, hogy rövidebbre vágjam, vagy hosszabbra. Egyébként nem hiszem, hogy ha valaki beül megnézni a saját filmjét, attól fogja jónak ítélni, hogy az eredetileg tervezett időhosszt sikerült-e megtartania. Hagynod kell, hogy a műalkotásod vezessen téged. De ez persze nem azt jelenti, hogy engedned kell, hogy el is söpörjön, hogy teljesen kiengedd a gyeplőt a kezedből. Szigorúan kell irányítanod a dolgokat, miközben mégis hagynod kell kibontakozni a művet, azért, hogy aztán a mű, ami elkészül, elérje az érzelmi kiteljesedést és az emocionális hatást. Egyszóval arra kell csak koncentrálnod, hogy eljuss azokhoz az érzelmekhez, amikhez el akarsz jutni.
 
Rendkívül kevés a beszéd a filmben, a nagyanya egyenesen néma. Emellett is azért döntöttél, hogy az érzelmek tudjanak előtérbe kerülni?
 
Ha rajtam múlik, akkor ez egy némafilm lett volna, akkor egyetlen szó hangzik csak el: amikor az erdőben eltűnik az anya, és a kislány, azt mondja, anya. Egyébként is úgy gondolom, hogy a szereplőknek nem kell túl sokat beszélniük egy filmben, ráadásul a bolgár színészek szerintem nem is beszélnek jól. Ez persze csak az én véleményem. Ám mégsem ez a valódi ok (már csak azért sem, mert ennél a filmnél nagyon odafigyeltünk, hogy jól beszéljenek a színészek). Azért nem kell, hogy sokat beszéljenek egy filmben, mert a nyelv félrevezető, különben is az emberek összezavarodnak, ha sokat beszélnek. A beszéd persze nagyon fontos dolog, és van néhány fontos szó, de ennyi. Fontosabb az, hogy mit csinálsz, milyen döntéseket hozol, és hogy aztán ezeket hogyan kezeled és reagálod le, fontosabb megérteni magadat, annál, mint, hogy mit mondasz. Az érzelmek kifejezése a legfontosabb, és nem biztos, hogy szavakkal lehet ezeket kifejezni. Én a magánéletben sokat beszélek, mondom a magamét, magyarázok, nagyszájú vagyok, de tudom, hogy igazából nem ez számít, hanem maga a létezés. Meg kell élni az életet, nem pedig beszélni az életről.
 
A film markáns szimbólumrendszere és az időnként bevillanó szürreális víziók mennyire tudatosan előre komponáltak, illetve ösztönösek (hisz ahogy említetted, ez egy igen intuitíven készített munka volt)?
 
A kettő kombinációja. Nagyon is tudatosak, és az első pillanattól fogva megvoltak ezek a víziók. Egyetlen éjszaka alatt írtam meg a forgatókönyvet, egy dialógok nélküli történetfolyamot. Ám nem lehetett úgy vászonra vinni, bizonyos ötleteket hozzá kellett adni, vagy épp ki kellett venni, ugyanakkor alapvetően mégsem változott a könyv. Ami pedig a szürrealizmust illeti, úgy gondolom, ezek nem szürreális képek, sokkal inkább a mágikus szót használnám rájuk, mert a szürrealizmus egy olyan dolog, ahol a történet elemei között nincs logikus kapcsolat, míg egy mágikus képben, vannak logikus kapcsolódások, és logikusan működnek a dolgok. Természetesen sok mindent meg kellett változtatni a filmben. Volt például egy igen erős képötletem, a magzat dohányzik a méhben, ami akkor poénosnak, kifejezőnek, és annyira jónak tűnt, hogy azt gondoltam, biztos benne marad, és mégis kimaradt.
 
Milyen kritériumok szerint választottad a színészeidet, illetve mennyire népszerű színészek ők nálatok?
 
Ők nem ismert színészek Bulgáriában, sőt kifejezetten törekedtem is arra, hogy ne népszerű színészeket, ne helyi sztárokat válasszak. Azt szerettem volna, hogy ha teljesen ismeretlenek, hogy az emberek úgy nézzék őket, mintha amatőrök lennének, és úgy nézzék ezt a személyes történetet, mint egy dokumentumfilmet. A nagymama például, Mariana Krumova egy híres bolgár színésznő volt, de mára szinte teljesen elfelejtették, egy messzi vidéki színházban játszik. Nagyon tehetséges, ám borzasztó nehéz volt vele dolgozni, nagyon nagy harcokat folytattunk. Egyébként is a színészekkel nagyon kell vigyázni, kemény kézzel kell fogni őket, mert jönnek a kis trükkjeikkel. Tudni kell kezelni, és nem szabad hagyni őket, állandó harcban kell állni velük. Ám ez a világon mindenhol így van. Számomra a színészek szerszámok, eszközök a történet elmondásához. Hitchcock nem tartotta sokra a színészeket, egy hírhedt interjújában azt nyilatkozta, hogy a rendezőnek úgy kell bánnia a színészekkel, mint egy csordányi marhával. Én nem gondolom ezt, úgy gondolom, hogy intelligens emberek, saját személyiséggel, saját gondolkodásmóddal, azt viszont nem vagyok hajlandó hagyni, hogy letérítsenek arról az útról, amit elterveztem. Hogy eltereljenek a kis trükkjeikkel. Így nem vagyok az a típusú rendező sem, aki agyondicséri a színészeit. A kamaszlányt játszó színésznőt például nagyon sokszor megkínoztam, eleinte nagyon rossz volt a viszonyom vele, nagyon stresszelt, aminek az lett az eredménye, hogy mindig tökéletesen az ellentétét csinálta annak, amit mondtam, emiatt rosszul érezte magát, és ki is akart szállni a filmből. Azt mondta nekem, hogy én mindig bántom, kiabálok vele, és nem szeretem. Én meg azt feleltem erre neki, hogy ez egy szakma, itt nem érzelmekről van szó. Én kiválasztottam három színészt, és nem véletlenül ezt a hármat választottam, és mindez nem ellene irányul.
 
Megállapítható szerinted egy filmről, hogy női vagy férfi rendező készítette? Mit gondolsz, másképp lát egy női művész, mit egy férfi, és más a problémaérzékenysége?
 
Azt gondolom, igen, de te például, ha a zenét nézzük, minden esetben meg tudod állapítani egy énekesről, hogy az illető nő vagy férfi? Vagy például, hogy fekete vagy fehér?
 
Az idei Titanic fesztiválon rekordszámú női rendező képviselteti magát. A versenyprogramban is rajtad kívül még egy női rendező filmje szerepel. Mit gondolsz, minek köszönhető mindez?
 
Egyre több női rendező van a világon, Bulgáriában is. Nem tudom, hogy ennek van-e különleges oka, hisz minden szakmában egyre több nő dolgozik. Ha egy nő például halász akar lenni, halász lesz, miért ne lehetne akkor egy nő filmrendező. Ha van egy története, amit el kar mondani, és teljes szívvel csinálja azt, amit csinálni akar, akkor miért ne lehetne. Nem gondolom, hogy ez olyan különleges dolog. Például az én legkedvesebb rendezőm is nő. Ha férfi rendezte volna a filmjeit, akkor sem hiszem, hogy jobbak lennének. Mint ahogy azt sem, hogy kompromisszumot kötött volna amiatt, hogy nő.
 
Viszonylag későn, 35 évesen kezdtél rendezni, addig elsősorban rendezőasszisztensként dolgoztál. Mennyire könnyen szavaznak nálatok bizalmat egy elsőfilmes alkotónak, pláne ha az nő?
 
12 éve készítek rövidfilmeket. 9 évig tartott ennek a filmnek is az elkészítése. Hisz ez rendkívül nehéz és hosszadalmas dolog – pályázni, pénzügyi partnereket szerezni. Ám ez a világon mindenhol nehéz. És az is természetes, hogy elgondolkodnak a támogatók, befektetők, hogy egy elsőfilmes, illetve egy nő, végig tudja-e csinálni ezt a megterhelő folyamatot, bírja-e majd a nagy nyomást, sikerülni fog-e neki. Vajon érdemes-e kockáztatni. Talán mostanában, hogy egyre több a sikeres ellenpélda, már valamivel könnyebb, nem feltétlenül tartanak tőle, és jobban kockáztatnak.
 
Producere is voltál a filmednek. Mi volt a legfájóbb kompromisszum, amit Mayának a rendezőnek kellett hoznia Maya a producer nyomására?
 
Nem kellett nagyobb, lényeget érintő kompromisszumot hoznom. Producerként nem voltak problémáim a rendezőmmel, és rendezőként nem voltak problémáim a producerrel. Ez egy jó felállás volt. Az egyedüli, ami rossz volt benne, hogy nagyon kimerítő volt, nem volt időm regenerálódni: amikor a stáb pihent, én végeztem a produceri munkát, amikor a stáb már végzett, én az utómunkákat csináltam. Amikor kész volt az is, még mindig jelentést kellett írnom a nemzeti filmtámogatóknak. Tulajdonképp két ember munkáját kellett végeznem. Ráadásul magamnak kellett magamat rugdosni, ha nagyon fáradt voltam, mert nem számíthattam másnak a rugdosására. Egyszóval az időhiány volt a legrosszabb. Így őszintén mondhatom, ami a film minőségét illeti, egyetlen kompromisszumot sem kötöttem. Mert tudtam, hogy ha egyet is kötök, akkor sorra jön majd a többi kompromisszum is.
 
Megalapítottad a Viktoria producercéget. Hány filmetek van eddig?
 
Ez egy független filmcég, 2009 eleje óta működik. Eddig két rövidfilmet készítettünk, és a Viktoria is ennek az égisze alatt készült, emellett a National Geographicnak forgatunk.
 
Néhány mondatban össze tudnád foglalni nekünk, hol tart most a bolgár filmművészet, mi felé tendál, beleértve a finanszírozási rendszert is?
 
Abban látom a bolgár film legnagyobb problémáját, hogy nálunk nincs egy hullám, úgy, mint például a románoknál. Mindenki másképp dolgozik. Nem követnek egy közös tendenciát. Ezért aztán nem tudják beazonosítani, felismerni sem a világban a bolgár filmet. Ez nem tesz jót, mert így eladni is nehezebb a filmjeinket a fesztiváloknak. Nem tud jelenségként megjelenni a fesztiválokon a bolgár film. Ezért fellendülés sincs. Másrészt, és ezzel nem akarok általánosítani, ez az én véleményem csupán, úgy gondolom, hogy a pénzfinanszírozás mellett alapvető probléma a kreativitás hiánya is. Ami nem azt jelenti persze, hogy ne lenne sok tehetséges rendező, de soknak nem jut elég pénz, hogy el tudják készíteni a filmjüket.
 
Előző rövidfilmjeidben is már a szülő-gyerek viszonyt boncolgattad. Jól érzem, a film számodra öngyógyító terápia is?
 
Igen, a Viktoria egy öngyógyító terápia volt, bár nem annak szántam. Csak azt tudtam, hogy beszélni akarok az életem e szakaszáról, és el akarom mondani ezt a történetet. Amikor elkészült a film, úgy éreztem, kibeszéltem magamból mindent ebben a témában. Bizonyos értelemben befejeződött a terápia. Nem maradt belőle semmi, amit még el kéne mondanom. Ez a film ilyen értelemben valóban terápia: mindent ki tudtam beszélni.
 
Le tudtad zárni a Viktoriával ennek a traumának a feldolgozását, vagy a következő filmed is erről fog még szólni?
 
Való igaz, hogy a rövidfilmek is a szülő-gyerek viszonnyal foglalkoznak, mert ez érdekel. Ám nem mint személyes téma, hanem mint a téma. Érdekel, hogy egy családban milyen történetek zajlanak, hiszen ezek a legmeghatározóbbak mindenki számára. Hogy a családban, amiben felnő, milyen élmények, impulzusok érik, és milyen viszonylatokat lát. Ezek aztán az egész emberi mivoltát és későbbi életét meg fogják határozni. Emiatt érdekelnek ezek a történetek. Ám azt azért nem gondolom, hogy az elkövetkezendőkben csak ez az egy dolog fog foglalkoztatni. Vannak más típusú filmterveim is, semmi sem kényszerít arra, hogy megmaradjak ennél a témánál. A család, a múlt egy része csak az életemnek. Elképzelhető, hogy egyszer egy ostoba, primitív komédiát fogok majd rendezni. Már most készülőben van egy új filmem, kész a forgatókönyve, már keresem hozzá a pénzügyi hátteret, de szeretném még titokban tartani, mert még az egész képlékeny.
 
Az interjú 2014. április 7-én készült.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322