Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

”Menjünk anyus, nézzük meg holnap ezt a filmet!”- Fazekas Csaba, rendező

fotó: Tímár Sára - Fuchs Máté 
 
Színész szeretett volna lenni, jogot végzett, filmrendező lett. Szabó István szemináriuma végleg eldöntötte a sorsát. A Simó Sándor-díjat is elnyert személyes hangú Boldog Születésnapot! című első filmjének hőse megpróbálta bepótolni elvesztegetett tíz évét egyetlen nap alatt. Majd beszippantotta a reklámipar, s tíz év telt el, mire megrendezte második nagyjátékfilmjét, a Swinget. Fazekas Csaba kedves, szerény ember, akinek célja „moziélményes” filmeket csinálni, próbálja a személyességet a műfajival vegyíteni, rajong színészeiért, és most őszintén vall a filmezés nehézségeiről is. INTERJÚ

2014 végén, kevesebb, mint két hónapja mutatták be második játékfilmedet, amely felvállaltan egy szórakoztató közönségfilm. Mennyire váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hozta be a várt nézőszámot?

 

Mindnyájan azt gondoltuk, hogy a tavalyi nézősikerekkel abszolút kompatibilis tud lenni, és eléri azokat a nézőszámokat, de sajnos nem. 80 ezernél járunk jelenleg, pedig azt reméltük, hogy ilyenkorra már a százezret simán elérjük. De hát úgy látszik, nagyon le kell tolni a gatyát, nagyon le kell menni a kereskedelmi tévécsatornák szintjére ahhoz, hogy százig elmenjen, vagy száz fölött legyen manapság egy magyar film.

A nagy sikernek számító Boldog Születésnapot! anno mennyi nézőt vonzott be a mozikba?

60 ezret, úgy tudom. Kicsit úgy voltunk vele, mint Gigor Attila A nyomozóval - nagy kritikai sikere volt, mindenki azt mondta, hogy szereti, nézőszámban aztán mindez mégsem tükröződött vissza annyira. Úgy látszik, az a nézőréteg, amelyik az ilyen típusú filmeket kedveli, nem olyan széles, hogy 100-150 ezerig el tudjon vinni egy ilyen filmet.

A karácsony előtti időzítés kedvezett a nézőszám alakulásának vagy sem?

Mi még tavasszal akartunk előrukkolni a Swinggel, csak nem lettünk kész vele, és gondoltuk, akkor a legközelebbi időpont legyen a karácsony, amivel én boldog is voltam. Hál’ isten egyébként emelkedő tendenciát mutatunk. De természetesen a két ünnep közötti nézőszám volt a legkiugróbb.

Milyen közönségrétegnek szántátok a Swinget?

A 30-50 közötti nőrétegnek. FLegalábbis a Facebook azt mutatja, hogy ők szeretik a legjobban, ám én sem gondoltam, hogy ezt a 18 éves fiúk fogják majd nézni. Én már annak is nagyon örülök, hogy kicsit tudtunk változtatni azon a rétegen, akik elmennek a moziba. Sokan mondják, hogy elvitték rá az anyukájukat, apukájukat, akik már 30 éve nem voltak moziban. Lehet, hogy reflexszerűvé kellene tenni náluk, hogy igenis lehet filmet nézni, mert készülnek nekik is mozifilmek. Talán, ami most nekem 80 ezer néző, az egy-két év múlva már 120 ezer lesz.

Ha már egyszer közönségfilmet készít az ember, muszáj, hogy „belője”, kinek szánja?

A professzionális filmbizniszben ez már eleve kérdés, de hát mi itthon nem így készítünk filmet. Én sem lőttem be ezt a filmet, csak jóval később jöttek a kérdések, főleg a forgalmazás körül, hogy kiknek készült leginkább, milyen marketinggel fusson. Én szerettem volna, ha kicsit eltoljuk a halmazok határát, ha van egy olyan mondat az előzetesben, hogy végre egy film nemcsak a 18 éven aluliaknak. Aztán nem került bele, hisz a moziba járó réteg pont ez a korosztály. A halmazokat viszont, úgy néz ki, sikerült kicsit eltolni, csak ez nem hozott még kiugró nézőszámot.

A zenés műfajt is amiatt választottad, hogy szélesebb közönséget bevonzzon?

Nem, ez is, mint ahogy az egész film, az én ízlésemet tükrözi. Az van benne, amit én szeretek: azok a zenék, azok a színésznők, azokon a problémákon való töprengések. Semmiféle marketinges vagy nézettségi megfontolás nem volt benne. Csak később, ahogy alakult a film, látszott egyre inkább, hogy ez talán egy szélesebb nézőközönségnek tetszhet majd.

Nyilatkoztad, hogy te a közönségfilm és a szerzői film határán állsz. Most a Swinggel - pláne a Boldog Születésnapot!-hoz képest – mintha a közönségfilm mellett tetted volna le a voksod. Vagy egyszerűen csak szeretted volna ebben a műfajban is kipróbálni magad?

Igen, egyre inkább érzem, hogy a kettő határán állok. Azt szerettem volna kipróbálni, hogyan lehet elérni, hogy fókuszba kerüljön, amit csinálok. Hogyan lehet minél több emberhez eljutni. Hogy ne kelljen nagyon győzködni a nézőket, hogy bemenjenek a filmemre, mert olyan elemei vannak, amik egyértelművé teszik, hogy látnak benne fantáziát, mind a támogatók, mind a nézők.

A Boldog Születésnapot!-tal azért már sikerült elérned ezt a fókuszba kerülést…

Igen, valóban szakmai siker lett, felfigyeltek rám, ugyanakkor mégsem éreztem, hogy szélesebb körökhöz is eljut a híre. Sokan kérdezték évekkel később, akik csak akkor látták, hogy miért nem tudtak erről a filmről. Most szerettem volna, ha egy szélesebb réteg tud a munkámról.

Ez nem marketing kérdése?

Ez nem csupán marketing kérdése. Ugyanis ha nincs benne valami olyan, ami miatt azt mondja a néző, „menjünk anyus, nézzük meg holnap ezt a filmet”,  akkor azon a marketing sem segít. Ebbe a filmbe akaratlanul is belekerültek olyan elemek, amikre felcsillan az ember szeme. Például, hogy Csákányi Eszter végre megint a vásznon van, vagy hogy Kulka női ruhába bújik, vagy Törőcsik Mari újra látható, és olyan villanásokat látsz tőle, amiket nem szoktál. Olyan momentumok ezek, amik, marketing ide vagy oda, valami szikrát felgyújtanak benned, és azt érzed, hogy érdemes beülni rá.

Úgy tűnt, egyfajta kihívás is, bizonyítani a Boldog Születésnapot! szakmai sikere és a hosszú szünet után, hogy műfaji filmben is megállod a helyed, és arra is képes vagy, hogy sok embert bevonzz a mozikba. Ráadásul magasra teszed a lécet a minőségi szórakoztatásban is. Viszont csak tíz év után.

Igen, mindenképp azt éreztem a tíz év elmúltával , hogyha 40 éves koromig nem tudom megcsinálni a második játékfilmemet, akkor lassan kitolódnak megint a dolgok. Ráadásul akkor, 2011-ben állt fel a Filmalap, és tudtam, hogy ha most nem lépek, akkor sosem. Most ebben az új érában muszáj nagyon gyorsan becsúsznom az elsők között, mert aztán jön a nagy tülekedés. 2009-től volt már egy filmtervem, azt megírva beadtam 2011-ben, elfogadták fejlesztésre, és ezt fejlesztettük 2012 novemberéig, egy évig. Aztán nagy nehezen odaadták a pénzt. A Filmalap malmai lassan őröltek, úgyhogy volt egypár álmatlan éjszakám. Akkor, a kiírás napján beözönlött 15 forgatókönyv, és az első két évben ebből a 15-ből csemegéztek és készültek a Filmalap első filmjei. Most már sokkal lassabban mennek át a filmtervek.  Majd meglátjuk a következőnél mi lesz, milyen tempóban a haladnak a dolgok. Két szinopszist mindenesetre már beadtam.

Persze gondoltam, mindenki majd az első filmemmel fogja összehasonlítani ezt az újat, ami azért nehéz, mert a Boldog Születésnapot!  teljesen más körülmények között készült: benyúltam a lelkembe, és odatettem az asztalra. De ilyen csak egy van. Minden sora rólam szólt. Tudtam, hogy ez egész más lesz, és próbáltam olyan irányba elindulni (amit szeretnék majd ezentúl is tartani), ami egy szerethető, minőségi, korrekt filmet ad ki, és nem megy le egy bizonyos színvonal alá. Nehéz dolog különben manapság ez a mozi ügy, magam is egy csomó mindent letöltök, de én egy old school pasi vagyok, nekem a moziélmény még nagyon fontos, és én is ilyen „moziélményes” filmeket szeretnék csinálni, miközben meg nem tudom, hogy van-e erre még igény.  Mindenesetre ma már a mozi nem azt jelenti, mint a Cinema Paradisóban, hanem az amerikai szórakoztatóipart.

Ugyanakkor a Boldog Születésnapot!-hoz képest te is picit elmentél ebbe a hollywoodi szórakoztató irányba.

Nem, nem mentem el, egész más értékekről meg történetekről szólnak azok. Én emberi sztorikat akarok, színészekkel és történettel a középpontban.

Miért volt a tíz év szünet? Beszippantott a reklámipar? Nem kaptál támogatást terveidre? Vagy megrettentett a Boldog Születésnapot! sikere, a magas elvárások ezután? Hisz nyilatkoztad is, hogy az ötödik filmed már lehet rossz, de a második még nem.

Beszippantott a reklám, ennyi. Évekre. Egyébként nyolc év volt, mert a hetedik év után már elkezdtem tapogatózni ezzel a könyvvel. Egyszer egyébként, még rögtön az első filmem után, 2004-ben, volt egy tervem, pályáztam egy könyvvel, de visszadobták. Amikor azt gondoltam, hogy most biztos kapok pénzt, hisz bizonyítottam. De hát volt már erre példa. Nem jelent készpénzt vagy útlevelet az első játékfilm sikere. Mindemellett a bemutató után szinte másnap bekerültem egy reklámfilmeket gyártó cégbe, ahol viszont nagyon is számított, hogy sikerem lett. Szeptember 14-én volt a bemutató, 20-án bekerültem ehhez a céghez, és október 15-én már forgattuk is az első reklámfilmünket Dél-Afrikában. Olyannyira gyorsan zajlottak a dolgok, csak kapkodtam a fejem. És nagyon jó évek következtek. Nem nevezném azért könnyű pénzkeresetnek. Ez egy nagyon kemény munka, amit nagyon jól fizetnek. Állandó készenlétben kell lenni, és nincs magánéleted. Mindamellett a reklámiparban sem csak a pénz fontos, mert valamit adni is kell a pénzért cserébe a megrendelőnek. A szakmát nagyon meg kellett tanulni. Olyan sokat dolgoztam, hogy időm sem volt másra. Három évig ennél a cégnél voltam (aztán később szabadúszó lettem), bementem reggel és éjjel 11-re értem haza. Egy könyv megírásához egy fél évre ki kell szakadni szerintem mindenből, és teljesen ki kell csekkolni. Csak hát nehéz egy reklámra nemet mondani. Amikor viszont tudtam, hogy „utolsó pillanatos” vagyok, már nem volt nehéz nemet mondani. Amikor már tudod, hogy mást akarsz, onnantól kezdve már nem olyan nehéz. Ekkor gyakorlatilag minden munkát lemondtam, levonultam anyámhoz Szigligetre, kikapcsoltam a telefonomat, és csak erre koncentráltam.

Mi az, amit a reklámcsinálásból tanulni lehet művészileg?

A munkatársakkal való együttműködést.  Megtanultam, kitől mit lehet kérni, és hogyan. És mivel sokat dolgoztam, így nagyon jól meg tudtam tanulni a kommunikációt a különböző részlegekkel. A reklámnál iszonyú gyorsan kell csinálni a dolgokat, nagyon koncentráltan kell gondolkodni, hisz itt két hét alatt fut ki egy film az elkészítéstől egész a forgatásig, egy hét alatt ki kell találni a díszletet, és fel is kell azt építeni. Vagyis a professzionális, praktikus részét nagyon el lehet sajátítani. Egy helyszín hogy tud jól kinézni, egy ruha mit mond el egy másodpercben a szereplőről stb. Dramaturgiailag meg filmnyelvileg azonban nem sokat tanul az ember, hisz egészen más a két dolog, a kettőnek tényleg nincs köze egymáshoz. Olyan egyszerű dolgokról beszélek, mint hogy például a reklámnál nem kell, hogy stimmeljenek az irányok, nem kell egy dialógot kidolgozni, mert a reklámok általában csupán érzésmontázsok. És nem kell tudnod a szabályokat, például hogy egy kivágás mit mond el, nem kell értened a snitteléshez, legalábbis nem a klasszikus, nagyjátékfilmes értelemben.

Érdekes, épp fordítottját gondoltam, hogy a reklámoknál kötnek jobban a szabályok…

Nem, egy reklámban nincsenek tulajdonképpen filmes szabályok, ott a hatás a lényeg meg a termék. És nagyon sok reklámban elég csupán mondjuk borospoharakat egymásra vágni, ha meg egy telefont is raksz mellé, az mást mond el egy pillanat alatt. Lényeg, hogy nagyon jól nézzen ki az a 30 másodperc, adjon egy életérzést, ami jól tükrözi a terméket. A játékfilmnél viszont, ha valamit el akarsz mondani, annak vannak szabályai. Mikor mekkorát vágsz valakiről stb. Most például, hogy láttam a vásznon, jöttem rá, hogy túl sok közelit használtam ebben a filmben. És tudom, hogy többször nem fogok ennyit használni. Feleslegesen kiemel, ott is, ahol nem kell. Egy szekond egy másik szereplővel jobban le tudja kötni a néző figyelmét, vagy ki tud emelni. Persze sokszor azért menekülök a snittelésbe, hogyha esetleg a helyszínen nem tudom megvalósítani a tervezett ritmust, majd a vágásokkal tudjam korrigálni.

Hasonló kvalitások kellenek a reklámfilm rendezéshez is, mint a játékfilmkészítéshez?

Nem, azt látom, hogy egyáltalán nem. Külföldi reklámfilmeseknél is azt tapasztaltam, hogy akik gyönyörű reklámfilmeket csinálnak, borzasztó rossz játékfilmekkel képesek előrukkolni. Ha sokat csinálsz reklámot, sokat csinálod ezeket a designos, kisuvickolt, trendi dolgokat, akkor rendezőként pont az ellenkezőjét akarod csinálni és ettől mindenáron el akarsz szakadni. Amitől viszont lilagőzös erőlködés színezete lesz, és csak egyénieskedő utánzattá válik.

Sokan azzal védik a reklámfilmezést, hogy sokat lehet vele gyakorolni, sokféle drága technikát kipróbálni.

Miről szól a reklámfilm? A termékről. Miről egy játékfilm, jobb esetben? Ami benned van, és elsősorban emberekről, kapcsolatokról. Ráadásul, ha összeadjuk, hogy én egy év alatt forgattam 8-10 reklámot, ami egy-egy napot jelent csupán, akkor tíz év alatt forgattam mondjuk kb. 80 napot, ami azt jelenti, hogy épp annyit forgattam, legalábbis napokban, mint amit a tíz év alatt kellett volna, ha két játékfilmmel számolunk. Nem többet. Sokkal inkább az időzítést, koncentrálást tanultam ezalatt az idő alatt, és az ellazulást. Ráadásul én nagyon izgulós vagyok, főként a meló előtt, és érdekes most – ami lehet, hogy szintén az elmúlt tíz évnek köszönhető – iszonyú nyugodt voltam. Pedig ott volt Törőcsik Mari, meg ott volt kétszáz statiszta. De azt mondtam magamnak, „ne hülyéskedj, miért izgulnál, ha az van, amit te akarsz, és tudod is, mit akarsz?! úgyhogy engedd el magad, és csináld”. És a nyugalmam megérezték a munkatársaim is, és kihatott rájuk. Pedig emlékszem, amikor a főiskolán volt a Valaki kopog sorozatunk, és Eszenyivel meg Temessy Hédivel, Hacser Józsával dolgoztam, az első forgatási napon azon gondolkodtam, hogy lelépek egy autó elé, hogy valami körülmény miatt ne kelljen oda menni és ezt az egészet csinálni. Szerencsére ott is, amikor elkezdődött a forgatás, már elmúlt az izgalom, és nyomtuk, csináltuk. De addig gyakorlatilag kis túlzással az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Borzasztó volt, aztán ez szépen, nagyon lassan elmúlt. Nekem ehhez tíz év kellett. És pont a második filmemre jutottam el oda, hogy sikerült.

Következő filmjeidnél is maradsz a műfaji filmnél? Továbbra is szélesebb közönséghez akarsz majd szólni?

Igen, szeretném, ha érdekelné az embereket. Csak hát ahogy mondtam, inkább úgy érzem, hogy én a kettő, a szerzői és a műfaji film határán vagyok, ami a nehézséget is okozza.

Neked szerintem mégis az áll jobban, ha antihősöket ábrázolsz a maguk hétköznapi hátterével, és mindezt elviszed a groteszk és az abszurd irányába.

Nem lehet minden film olyan személyes, mint a legelső, szerintem. Bár mindenki efelé próbál terelni.

Mert kifizetődő, valóban meghálálja magát…

Abszolút. És én ezt a filmet is ilyenre szerettem volna: szerettem volna személyes lenni, s megpróbáltam a személyességet a műfajival összekeverni, csak ezek szerint a műfaji nem megy nekem még olyan jól. Talán mert nem vagyok elég merész, hogy tisztán amellett kötelezzem el magam. 

Ha már személyesség: a haknizás rész valamennyire parallel a reklámkészítéssel.

Persze, ám ez annak is köszönhető, hogy ez a hitelesebb folytatása az ő összeállásuknak. Ráadásul még anno Eszenyi Enikővel csináltam az E-Tangó showt, aminél asszisztense voltam, és végighakniztam vele az egész országot. Lehet, hogy ez a szál ide is datálható.

A hakninál a design valóban hiteles volt, ám maga a műsor épp az ellentettjét adta, mint amit egy hakniműsor jelent, és ami annak a rákfenéje… Persze értem, a film meg ezt kívánta meg, ez mégis a történet és a hitelesség rovására ment.

Igen, ezt feláldoztam. Inkább a hátteret tartottam meg, mint a műsort. Azt akartam, hogy a műsorszámok valóban dögösek legyenek. Mert ha nem lennének azok, akkor nem nézték volna meg ennyien. Ha egy igazi hakniműsort adnak elő, vagy ugyanúgy viselkednek s léteznek, mint egy hakniban szokás, akkor egy ripacskodás lett volna. És utálták volna az emberek, hogy azt látják, amit egyébként is látnak a művházakban. Egyszóval ezt a részét valóban feláldoztam kicsit a film oltárán, ezt bevallom. Fontosabb volt nekem a műfaj, a színészek, meg az, hogy élvezhető zenei és képi világa legyen az egésznek. Cél volt, hogy ez a része is minőségi legyen, vállaltan legyen jobb, mint az életben. Nem egy Turnét akartam rendezni, amely ennek a groteszk világát mutatja be. Én elégedett vagyok így, és nem érzem úgy, hogy megcsaltam volna bármit is a filmemmel.

A film végét szokták még kritizálni, motiválatlansága, összecsapottsága miatt.

A motiválatlansággal nem értek egyet, azt viszont valóban érzem, hogy nem lett elég erős maga a záró szám. Ezt én is újragondolnám, a történet befejezését azonban nem. Csak kivitelezésben csinálnék néhány dolgot másképp.

Sok kompromisszumot kellett kötnöd?

Mit nevezünk kompromisszumnak? Alkalmazkodnom sokszor kellett, ám nem kellett tragikusan sokat. És olyanba sem mentem bele, amit nem tudtam volna felvállalni, csak azért, hogy elkészüljön a film. Én egyébként annyit kaptam ettől a filmemtől is, és a nézői visszajelzések is megerősítettek, hogy most nyugodt vagyok, és úgy érzem, akkor mégsem ronthattam el nagyon. Nem az lett, amit sokan vártak, hogy például ez lesz majd a Boldog Születésnapot! nagyban, de úgy érzem, hogy szerethető film lett így is.

Úgy tűnik, a Boldog születésnapot! a mumusod.

Azt azért éreztem, hogy azon nekem túl kell lépnem, és nyitnom kell. Engem nagyon érdekel a mesterségbeli része a filmezésnek. Mint ahogy az is már látszik, hogy inkább ez az utam, és nem az, hogy fesztiválról fesztiválra járok. Én filmtől filmig szeretnék élni. A Swinget is már le tudtam zárni, el tudtam engedni, és most már arra koncentrálok, hogy amit ebben még nem sikerült megvalósítanom, hogyan tudom korrigálni, hogyan tudom majd a következőben a határokat kitágítani s átjárni.

A műfaj arra is praktikus, hogy az ember elbújjon mögé.

Lehet, hogy régen el akartam bújni, de most már nem akarok. A műfaj és a személyesség nem zárja ki egymást, legalábbis ennek megvalósítására törekszem. Hitelesség, személyesség, műfaj – ez a három vonz a filmezésben. Azt hiszem, az lenne az én irányom, hogy ezt a hármat valahogy összeegyeztessem és egységbe hozzam. Csak ehhez meg kéne találni a megfelelő témát. Jó lenne, ha lennének jó forgatókönyvek, ha valaki máséban ráismerhetnék a saját hangomra. Én nagyon nehezen írok. Túl sok minden elvonja a figyelmemet, ráadásul fejben sokkal előrébb járok, mint ahogy írni tudok. Így aztán nagyon nehezen alkotok rendszert. A fejemben van egy kép az egészről, hozzá hangulatok, esetleg néhány konkrét jelenet, ám amikor mindezt össze kell szervezni egy forgatókönyvvé, az már baromi nehéz. Mindig azt érzem, hogyha leírok egy sort, azzal már végérvényesen el is indultam egy úton, de vajon jó irányba indultam-e el? Túl konkrét lesz hirtelen az egész, és akkor inkább le sem ülök írni. És így mennek el évek.

Miért nőket választottál főhőseidnek?

Mert a nőkkel jobban megértem magam, jobban érdekelnek a nők problémái. Mindemellett szerettem volna ezekkel a színésznőkkel dolgozni. Másrészt ez pasikkal nem is működött volna. Először egyébként is a zenei része volt meg, hallgattam a The Andrews Sisters számokat, és már tudtam, hogy ebben benne van egy történet. Ahogy ez így körvonalazódott, eszembe sem jutott, hogy ezek férfiak is lehetnének. Emmi figurája volt még eleinte férfi, Ali figurájával összevonva.

Nemcsak három különböző sorsú, de három különböző korú nőt is választottál. Minél szélesebb réteget meg tudjon szólítani a film?

Mert így érdekesebb. Igaz, eleinte egy Eszenyi – Udvaros – Básti sztori is felmerült. Ám ennek a korosztálynak a problémakörét nem értem annyira, és talán túl belterjes is lett volna. Így viszont fel tudtam kapni három olyan kört, amiben talán több mindent meg lehetett mutatni.

Hogy szemezgettél a női sorsokból, amelyek azért igen széles skálán mozognak? Miként lett épp ez a három?

A legidősebbnek elég adott volt a sorsa, hisz majd’ minden nagycsaládban előfordul hasonló eset. Eszter figurája a gyerekkel valamelyik filmélményemből származik, és beugrott, hogy ez a konfliktus ebben a sztoriban milyen jól tudna működni, Franciska sztorivonalával viszont nagyon sokat kínlódtam, volt ő kiugrott drogdílertől apácáig minden. Ám végül a legemberibb résznél maradtunk, épp a dramaturgom, Szántó Erika hatására. Ne hókuszpókuszoljunk. Előtte azonban sokféle irányba elindultunk. Ez a szál is személyes egyébként, mert engem sem engedtek színésznek, így jogi egyetemre mentem. Három évet el is végeztem, ám aztán Szabó István első óráját választottam inkább (amikor már felvettek a rendező szakra), mint a pótvizsgát a jogon. Persze mikor felvettek, már boldogok voltak a szüleim, csak kellett nekik valamiféle visszaigazolás, hivatalos visszajelzés, hogy tehetséges vagyok. Megnyugodtak, amikor papírom lett róla.  A szülők sokszor föl sem tudják fogni, hogy mibe nem akarják beengedni a gyermeküket, csak úgy sejtik, hogy az rossz és veszélyes; szeretnek, de iszonyatosan féltenek egy olyan dologtól, amiről fogalmuk sincsen.

Az viszont közös e nőkben, hogy mindhárman menekülnek, mindhárman vesztesek.

Valami kell, hogy kiröpítse őket addigi állapotukból.  És mivel nem tudnak már merre menni, maradásuk viszont nincs, így elég egyértelmű, hogy menekülni fognak.

A transzvesztita szál nélkül nem érzted elég összetettnek a történetet?

Dramaturgiailag kellett: legyen egy szál, amelyik hihetővé teszi az átalakulásukat. Másrészt praktikusan, mikor láttam, Törőcsik Mari fizikailag mire képes, rájöttem, nem adhatom neki ezt a vonalat, mert effektíve nem fogjuk tudni leforgatni, így kettévettük a szerepét. Alapvetően azt szerettem volna ugyanis, ha ez egy figura, de ez nem volt kivitelezhető. Egyébként jó ízt hozott be ez a momentum ebbe a történetbe, meg a komédia irányába vitte kicsit, amit nem gondolok akkora bátorságnak, még egy közönségfilmnél sem. Hál’ isten nem is volt annyi buzizás Kulka alakításával kapcsolatban, többre számítottunk.

Ha már itt tartunk, mit gondolsz, miért olyan kevés a társadalmi problémákkal foglalkozó magyar film?

Mert nincs, aki megírja. Pedig iszonyúan kéne, és abszolút igény lenne rá, és néznék is az emberek. És szerintem van is rendező, aki meg tudná csinálni. Török Feri például tudna ilyet. Én sajnos nem vagyok elég okos ahhoz, hogy megírjam, kéne egy olyan író, mint például Bereményi. Annyira nehéz ezt az egészet megfogni, és kiválasztani, melyik részéről is szóljon ennek a katyvasznak, amiben élünk.

Sztárokkal dolgoztál. Egy közönségfilmnél nagy rizikó ismeretlen színészt választani?

Ha nem szeretném Esztert (Ónodi), és nem tartanám nagyon jó színésznek, nem választanám csak azért, mert ismert és népszerű. Csákányi Eszternek már régóta kijárt egy filmszerep, hogy végre filmen is megmutathassa magát. Hál’ isten most az Utóéletben is szerepelt. De például Mészáros Béla nem sztár, viszont nagyon jónak tartom. Tehát nem volt szempont, hogy valaki ismert-e. Persze egy ilyen típusú filmnél nem az a célravezető, ha négy-öt ismeretlen nevet választ az ember. Annak idején simán Kocsis Gergőt választottam főhősnek, akit akkor senki nem ismert, ám ez a film nem ezt igényelte. Ráadásul nekem istenek ezek az emberek, és egyszerűen csak éltem a lehetőséggel, hogy most dolgozhatok velük. Másodikos gimis koromban ültem a tapolcai kultúrklubban, ahova lejött haknizni Kulka meg Csákányi, kuplékat énekeltek, és mi aléltan néztük őket. Az én fiatalságomnak ők az istenei, Törőcsikről nem is beszélve.

Nehezen vállalta el Emmi szerepét?

Nem, első szóra vállalta. Nem miattam, engem nem ismert, hanem a producer és a szereplőgárda miatt. Csak aztán csomó mindent egyeztetnünk kellett: maximum hány napot vállal, és a praktikus dolgokat - nem akar ragasztott parókát, nem akar mindig sminket, így aztán az ő szerepe szép lassan át is alakult.

Nehéz nagy nevekkel együtt dolgozni?

Nem, mert látják, hogy szeretem őket, és őszintén beszélek velük: egyszerűen, nem lilázom túl a dolgokat. Azt már nagyjából megtanultam, hogy a forgatókönyvet, a figurát a forgatás előtt kell átbeszélni; a forgatáskor, a jelenetben azonban már nem azt akarják hallani, hogy ez most egy olyan lélekállapot hogy… Akkor már csupán konkrétumokat lehet mondani, például hogy a jobb kezedet rakd föl, beszélj lassabban, gyorsabban stb. Ott már hiába elemzem azt a jelenetet, sokkal inkább az érdekli őket, hogy most hova lépjenek, hova nézzenek? A többi úgyis bennük dől el.

A három énekesnőnél mintha egyáltalán nem lett volna szempont, hogy passzoljanak egymáshoz…

Valóban nem, és az utolsó pillanatig nem is raktam őket egymás mellé. Az azonban fontos volt, hogy egész mások legyenek. Fontos volt, hogy mindháromnak külön kontúros karaktere legyen.

Korábban azt nyilatkoztad, amelyik filmet nem lehet egy mondatban összefoglalni, az nem is jó film. A Swing mondata hogy hangzana?

Ezt a véleményem ma már felülírom. Az azonban valóban fontos, hogy legalább magadnak össze tudd egy mondatban foglalni a filmed, hogy mit is akarsz. „Három elkeseredett nő összeáll, és csinálnak egy zenekart” - ennyi. De már ez is bonyolultabb ennél, még egy közönségfilm is több egy mondatnál. Ugyanakkor tényleg segít, ha van egy mondat, egy „headline”, amin el tudsz indulni. Bereményi mondta, hogy kell egy vezérmondat, hogyha forgatsz, és minden jelenet forgatása előtt jó, ha el tudod azt mondani, mert emlékeztet, hogy minden jelenet afelé a mondat felé kell, hogy tartson.

Mik a kedvenc filmjeid mostanában?

Most nagyon sok sorozatot nézek, amerikaiakat. HBO-s sorozatokat, a Boardwalk Empire-t például. Mozifilmek közül a Leviatánra és a Lavinára vagyok nagyon kíváncsi.  A Dardeneket is nagyon szerettem. Most ezeket keresem.  Egyébként mindenevő vagyok, és mindenekelőtt színészközpontú. A három nagy kedvencem, alapfilmem pedig: az Amarcord, az Annie Hall és az Ajándék ez a nap.

A híres Simó-osztályban végeztél, többek közt Hajduval, Törökkel, Pálfival, Miklauziccsal együtt. Mit gondolsz a ti generációtokról, a ti filmes szerepetekről?

Ezen én is gondolkodom mostanában. A Moszkva tér mindenképp valami új kezdete volt a magyar játékfilmezésben. Az a flash, ami akkor indult, Mundruczóval, Fliegauffal, Pálfi Gyurival, Török Ferivel és Szabolccsal, most visszaesni látszik. Minden nagyon bonyolult és minden mindennel összegabalyodik, van egy társadalmi, politikai közeg, van egy gazdasági közeg, szakmai közeg, és az ember kora is változik. Én azt remélem, hogy talán nem kellett bennünk csalódni, azoknak, akik akkor támogattak minket. Máig tartjuk a kapcsolatot; félévente összeülünk egy-egy sörözésre, és van egy cégünk is, a Katapult Film, Angelusz Iván producerrel. Szabolcs az egyetlen, aki teljesen kiszakadt a mi közösségünkből. Az azonban tény, hogy most mindenki magával van elfoglalva - majd’ mindenkinek családja van, mindenki járja a saját szakmai útját. Azt a nagy egyetértést és akolmeleget, amit huszonévesen éreztünk, már nem lehet reprodukálni. De vagyunk egymásnak. Bármilyen kérdésben számíthatunk a másikra, legyen az filmszakmai, vagy egyszerűen csak etikai. De  már nem mutogatunk félkész munkákat egymásnak, mert ahhoz már túl szemérmesek vagyunk, és túl sérülékenyek is. Nem is vagyunk napi kapcsolatban ahhoz, hogy azt az őszinteséget, amit akkor tartottunk, mikor napi tíz órákat töltöttünk együtt, megtarthattuk volna. Azzal a pofátlansággal már nem lehet beolvasni a másiknak.

Simó örökségével mit lehet kezdeni?

Az ő öröksége nap mint nap bennünk van, ez egészen biztos. Az az emberség, amit ő képviselt, mintaadó volt. Persze az a szakmai közeg, amiben ő élt előttünk egész más volt, más nehézségekkel. Ma iszonyú a tülekedés kint a "placcon”, de legalább tudod, hogy mibe mész bele, tudod, hogy ott kint tömeg van, és nem belekényszerítenek, hanem te választod.

Ugye nem kell újabb tíz évet várnunk megint a következő mozifilmedig?

Remélem nem, régen sem gondoltam, hogy ennyit fogok várni. Csak hát olyan könnyen elmennek az évek, hogy az ember észre sem veszi.

fotó: Tímár Sára - Fuchs Máté 

Címkék

Cannes, Titanic, halálhír, Aranyélet 2., Inkubátor, expresszionizmus, német film, HBO GO, Röhrig Géza, Anilogue 2016, Oscar, krimi, Elek Dóra, Tomit., szörnyek, , Aranyglóbusz, Mark Ruffalo, Filmtörténet, 60-as évek, monográfia, Filmnapok, magyar sorozat, Maya Forbes, Nyár, forgatókönyv, farkasember, Bertolucci, Jancsó, Dyga Zsombor, Uránia, Tudományos filmek, disztópia, Guinness, új magyar film, Filmhét, Forgalmazói filmnapok, Kincsem, Jeles, olasz film, Kvíz, Filmalap, Szolnok, Herczeg Attila, francia film, Hajdu Szabolcs, Kultfilmek, western, Sára Sándor, Kaszkadőr, Jelenidő, Jéger, Sopsits, Dokumentumfilm, Wegerer, Antal Nimród, Vígjáték, Szépművészeti, MaNDA DVD, Amszterdam, babona, Artmozik éjszakája, Amrita Sher-Gil, diplomafilmek, Boyle, Titanic Filmfesztivál, Diplomamunka, Carrie Fisher, Török Ferenc, Tárlat, The Affair, Díjak, Történelmi magánügyek, Wajda, Filmalap-Filmarchívum, alkotó, sorozat, Oscar-jelölt, Felújított filmek, háborús film, Verzió, rassz, Gauder, Cassell, Cinefest 2016, finn filmnapok, DVD bemutató, Bill Condon, Filmrendező, építészet, Magyar film fesztiválszereplés, Netflix, Művészetek Völgye, Love story, 2. Magyar Filmhét, LuMu, KAFF 2017, Csányi Sándor, Ukrán film, Jeff Nichols, filmtörvény módosítás, Berlinale, Tóth Barna, Fliegauf, Gólem, zene, Észt filmhét, Cigánygyilkosságok, doku, Tiszta szívvel, producer, jelölés, Pixar, thriller, Magyar Nemzeti Galéria, animáció, Almodóvar, Retro noir, cikk, Ősz Gábor, Horror, A hetedik Star Wars film, Készülő film, popzene, báb, Kino, Greengrass, Anilogue, Magyar Kultúra Napja, Cseh Tamás, Valentino, Titanic 2017, Interjú, HBO, vizsgafilm, fantasy, Tábor, bagoly, buli, Kormákur, ELTE, 1920, vámpír, Tinédzser, Akadálymentesen, Visszanéző, Televízió, Beatles, filmkritika, Cseh filmek, dán, Örökmozgó, Transz,