Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Élni és élni hagyni - Jim Jarmusch: Halhatatlan szeretők

A két főhős, Adam és Eve vámpírok. Házasok, szerelmük évszázadok óta tart, de nem élnek együtt. A zeneszerző Adam, az utóbbi évtizedekben rockzenét komponál házi stúdiójában a maga kedvére. Detroit egyik lakatlanná vált külvárosában él magányosan és teljes névtelenségben. KETTEN EGY FILMRŐL
 
„…A magunkban hordott szellemértékeket értéknek tudni, farkasnak lenni a szellemtelenséggel szemben, hattyúnak lenni a szellem legfőbb tisztasága előtt…”
                   Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás (1933)
 
A vámpírok halhatatlanok, de ennek feltétele, hogy rendszeres időközönként tiszta emberi vért igyanak. Ennek hiányában meghalnak. Áldozataik, ha teljesen kiszívják a vérüket, meghalnak, ha csak részleges a vérszívás, maguk is vámpírrá válnak. Ők maguk éjszakai lények, a napfényben elpusztulnak, de nagy veszélyt jelent számukra a vízzel való érintkezés is. Megölni őket csak úgy lehet, ha szívüket átszúrják egy fából készült tőrrel. Mivel érzékenyek a külvilágra, kesztyűt hordanak. Viselkedésüket egyfajta szertartásosság jellemzi: nem lépik át hívatlanul egy ház küszöbét és tiszteletben tartják egymás privátszféráját.  
 
 két főhős, Adam és Eve vámpírok. Házasok, szerelmük évszázadok óta tart, de nem élnek együtt. A zeneszerző Adam, az utóbbi évtizedekben rockzenét komponál házi stúdiójában a maga kedvére. Detroit egyik lakatlanná vált külvárosában él magányosan és teljes névtelenségben. Az élete meghosszabbításához szükséges vért egy kórházból szerzi be, alkalmanként lefizetve egy orvost. Eve a marokkói Tangier-ben él, hasonlóképpen magányosan. Ugyanott él régi barátja, Marlowe, aki szintén vámpír. Az ő segítségével jut megfelelő vérhez. Christopher Marlowe nem költött alak, drámaíró az Erzsébet-korból, nagy hatással volt Shakespeare-re. Eve Detroitba utazik, hogy ismét együtt lehessen szerelmével. Együttlétüket húgának, Avának érkezése zavarja meg. A szertelen vámpírlány nem a humánus megoldások híve: egy éjszaka kiszívja Adam mindenes beszerzője, a halandó Ian vérét. Adam és Eve ezért elkergetik. A vámpírok élete egyre nehezebbé válik, Marlowe meghal, mert szennyezett vért ivott. Megfelelő vér hiányában Adam és Eve sorsa is megpecsételődni látszik, ha nem térnek vissza fajuk régi, kegyetlen szokásaihoz.
 
Nem tudjuk pontosan, hogy milyen könyveket csomagolt be Eve Tangier-ben, amikor elszánta magát Adam meglátogatására. Nem kétséges azonban, hogy fejében, az emberiség minden tudásának tárházában, ott volt az általam idézetül választott gondolat is. Annál is inkább, mert vámpír hőseink számára a halhatatlansággal kapcsolatos vélekedés saját életük és haláluk legfontosabb kérdése, meghatározza minden gondolatukat és cselekedetüket.
 
Már Jarmusch egy korábbi filmje, a Szellemkutya (Ghost Dog: The Way of the Samurai, 1999) is felveti a halhatatlanság kérdését, de csak érintőlegesen. A bérgyilkos főhős (Forest Whitaker) a végső leszámolás előtt erőt merít a szamurájok ősi tanításából. Tudja, hogy tette által, még ha bele is pusztul, valamiképp részesülhet a halhatatlanságból.
 
Adamnek lesújtó véleménye van a világról, amiben élni kénytelen. Az emberek már nem emberek, hanem zombik, legalábbis annyiban mindenképp, hogy élőhalottak, ahogyan élőhalott az egész világ, mert az emberek beszennyeztek mindent: szennyezett a környezet, tisztátalan az emberek lelke, gondolata, élete egyaránt. Az elidegenedés már nem fokozható tovább. Más szóval: annyira hamis, hazug, talmi a világ, hogy a benne élő halhatatlan vámpírban halálvágyat ébreszt. Ezért kéri meg Adam kapcsolattartóját a külvilággal, Iant, az aránylag nagyszerű beszerzőt, hogy készíttessen számára a legkeményebb fából egy pisztolygolyót. Adam tudása talán nem annyira határtalan, mint Eve-é, de ahhoz épp elég, hogy elege legyen. Ebben a világban a humánum, a művészetek és a tudományok már csak a vámpírok fejében léteznek. Amikor részletezi megrendelését, lazán sorolja fel a még fellelhető néhány különlegesen kemény fafajta nevét latinul. Amikor Eve útját Adam kertjében keresztezi egy borzszerű állat, gyengéd szeretettel suttogja el latin nevét. És ugyanígy minden szép virágét, bokorét. A vámpírok az utolsó igazi emberek, már csak ők vannak birtokában az emberiség évezredek által felhalmozott tudásának, érzéseik tiszták, művészi érzékenység és mély humánum jellemzi őket. Nem ölnek már embert. Az emberek világa azonban undorral tölti el őket, különösen Adamet. Ava már majdnem ember-zombivá vált, alig maradt belőle valami a megnemesedett vámpírból. Az embervérrel is úgy él, mint azt még barbár vámpír ősei tették: embert öl érte. Amikor Adam és Eve kérdőre vonják ezért, nevetve csak annyit mond: „sorry”. Mennyire emberi, zombi módra! A vámpírok és az emberek világának fejlődése fordítottan arányos. Minél elidegenedettebbé, reménytelenebbé és tisztátalanabbá vált az emberek világa, annál inkább humanizálódtak a századok folyamán a vámpírok, úgy tűnik Ava kivételével.
 
Eve-nek ugyanolyan lesújtó a véleménye az emberek mai világáról, mint Adamnek. Noha másképp reagálnak a külvilágra, ez azonban eltérő személyiségükből fakad. Eve egész szeretetével kifelé fordul, elárasztja és megnemesíti, átlényegíti, megemeli érzéseivel a világot. Tilda Swinton egyik legérettebb, legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben. Játéka korai remekét, Sally Potter Orlandójában játszott címszerepét idézi, és ha nem is olyan hamvas, elementárisabb és karizmatikusabb. Vonzó külseje pedig feledteti velünk, hogy húsz évvel idősebb a férjét alakító színésznél, Tom Hiddlestonnál. Filmbeli hivatásáról nem tudunk semmit, valószínűleg nincs is, de nincs is erre szükség: Eve az örök Éva, aki szeretettel és szerelemmel tölti meg a világot, amelynek ő áll a középpontjában. Nem véletlen, hogy a Lorenzo Ghiberti Ádám és Éva című bronz reliefjének reprodukcióját tartalmazó kötetet is becsomagolja utazása előtt. A kép felett egy pillanatra eltűnődik, majd kissé zavartan és szemérmesen félrefordítja tekintetét. Ekkor a néző ugyanazt gondolhatja, amit ő, és amire Ghiberti is gondolt, amikor döntött a kompozícióról: Éva áll a mindig megújuló teremtés középpontjában, nem pedig Ádám, aki ernyedten fekszik a dombormű középpontjától távolabb, feltehetően „szülési fájdalmaktól” elgyötörten. Eve-et persze a szerelem hajtja Detroitba, de nemcsak azért, hogy vigaszt nyújtson férjének, hanem azért is, mert mindig azonosul a mítosz által ráosztott szereppel, megjeleníti azt. Nyoma sincs ebben a jogos, de sokszor félreértelmezhető és félre is értelmezett feminista látásmódnak, nincs benne a gender studies ihlette gender role, ott van benne viszont a genezis mindig újjáéledő mítosza.

Jarmusch nagy kedvvel szórja szerteszét filmjeiben az ehhez hasonló, irodalmi művekre, képzőművészeti alkotásokra, filmekre vonatkozó utalásokat. Bevett szokása ez, emlékezzünk rá, hogy milyen kacskaringós utat jár be a Rashomon (A vihar kapujában) kötet a Szellemkutya című filmjében. Ebben a művében azonban különösen sok az utalás. Amikor Adam a kórházba megy vérért, orvosi köpenyének kitűzőjén a Dr. Faust név szerepel. A vért eladó orvos nem tudja hova rakni a semmiből előbukkanó rejtélyes kollégáját, a Faust név irodalmi kontextusáról sem lehet túl sok fogalma, Adamot viszont Dr. Strangelove-nak szólítja, tehát Stanley Kubrick fekete humorral átszőtt 1964-ben forgatott szatírájának eszelős hőse jut eszébe a vámpírról. Miután Eve rábeszélte Adamet, hogy utazzanak együtt vissza Tangier-be, a repülőjegy foglalásakor Stephen Dedalus és Daisy Buchanan névre kéri a jegyeket. Megidézi tehát James Joyce irodalmi alteregóját az Ifjúkori önarcképből és a Ulyssesből, Eve épp aktuális nevét pedig F. S. Fitzgerald A nagy Gatsby-jének egyik női hősének nevére változtatva adja meg. A legfontosabb irodalmi utalás azonban Marlowe bölcs, öreg vámpírként való szerepeltetése. Eve-et és Marlowe-t nagyon erős baráti kötelék fűzi egymáshoz. A nézőben még az a sejtelem is felmerül, hogy valaha talán szerelemmel szerethették egymást. A filmidő jelenében Marlowe Eve-et egy aggódó apa szeretetével veszi körül, Eve viszonozza ezeket az érzelmeket és emellett, mint mesterére, mentorára is tekint a törékeny, idős vámpírra. Marlowe Adamet is fiaként szereti. Halálos ágyán sajnálkozik, hogy nem ismerte korábban, mert akkor Hamlet szerepének modelljeként (ismét egy irodalmi utalás!) ajánlhatta volna Shakespeare figyelmébe. Bármennyire is szereti a rendező Marlowe alakját, nem idealizálja. Erre utalnak Marlowe Shakespeare-t illető kétértelmű megjegyzései, amelyek hatását persze a rendező ugyanakkor tompítani is szándékozik azzal, hogy nem bontja ki a dialógusokban teljes jelentésüket, részletezés és megfejtés nélkül hagyja őket.
 
De térjünk vissza Adam világról alkotott képére és annak személyes konzekvenciáira,  ami pontosan korrelál visszafogott, kissé neurotikus személyiségével. Jarmusch mesterien hagyja homályban Eve felismerésének fokozatait, szinte lehetetlen megállapítani, hogy mikor kezd el gyanakodni arra, hogy szerelmét az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. A néző ezt azóta tudja, hogy Adam megrendelte a fa pisztolygolyót Iantól. Adam el is játssza magányában az öngyilkos mozdulatokat. Amikor Eve megtalálja lakásában a pisztolygolyót a revolverrel már nem lehetnek kétségei Adam tervével kapcsolatban. Nemcsak bizonyosságot nyer Adam szándékairól, hanem ugyanazokkal a mozdulatokkal játssza el az öngyilkos mozdulatokat. Ebben a jelenetben és a rock klubban játszódóban a rendező ismét él a filmes utalás kedvelt eszközével: a vámpír hősök szemmel alig követhető villámgyors mozdulatai a Mátrix-filmek világát idézik. Eve ezután érvekkel próbálja eltéríteni Adamet az öngyilkosságtól. Tudjuk, hogy az amerikai filmek egyik differentia specificáját a mesteri dialógusok jelentik. Ez egyaránt igaz Hollywood termékeire és az Off-Hollywood filmekre is. Eve és Adam párbeszéde ebben a jelenetben a film egyik csúcspontja. Eve előbb meghitt és kedves iróniával hívja fel Adam figyelmét arra, hogy most már igazán abbahagyhatná az emberzombi világ szapulását. Aztán kedvese megszállottságának életet pusztító veszélyeire hívja fel a figyelmet, ezt követően felsorolja, hogy Adam mi mindent nem látott az évszázadok során, csupa izgalmas dolgokat hagyott ki, mint inkvizíció, járványok, etc. ugyancsak erős introvertáltsága miatt. Ezután minden bizonnyal az emberiség nagyszerű vívmányainak felsorolásába kezdene, de Adam megelőzi ebben, közbevág és maga kezdi sorolni az emberiség ezzel kapcsolatos bűneit; azt hogy miképp bántak el Püthagorasszal, Kopernikusszal, Galileivel, Newtonnal és Teslával annak idején. Eve ekkor személyes érveinek felsorolásába kezd, elmondja, hogy miért is érdemes túlélni mindent; azért, hogy megcsodálhassuk a természet szépségeit, hogy kedvességgel és barátságos érzésekkel töltsük meg a világ dolgait. Aztán, hogy oldja a beszélgetés komorságát, hozzáteszi: még azért is, hogy táncoljunk! A film hipnotikus erővel bíró operatőri eszköze a körforgás érzéki ábrázolása. Rendkívüli erejű kezdő szekvenciákkal indul a film, amelyek hatására a néző belekábul a mű képi és zenei világába. A delejes hatást a lemezjátszón forgó bakelit lemez premier plánjával éri el, amit aztán felerősít a felhangzó monoton és ugyanakkor rendkívül igényes rockzene. Majd még tovább fokozódik a szuggesztiónk, amikor felülről fényképezett, forgó plánban látjuk mozdulatlanul fekvő hőseinket. Ezek a képsorok örökre belénk vésődnek. Ugyanígy hatnak azok a jelenetek, amikor Eve táncol. Először még egyedül, magányosan Tangier-ben, Adam zenéjét hallva, később már kettesben, Detroitban, mert Eve-nek – még ha ezt Adam nem is vallja be szavakkal – sikerült meggyőznie őt: ismét a tánc vidám és életigenlő (kör)forgatagába merülnek ők is és mi is. Gondoljuk csak meg, hogy milyen mesteri módon megszerkesztett, hibátlan dialógusokkal nyomatékosított ez a kulcsjelenet! Mennyire ott van benne az éppen odaillő, mérsékelten adagolt intellektuális mélység, és milyen könnyedén, észrevétlenül oldódunk fel mi is és a szereplők is a zenés táncos képsorokban. Van a filmben néhány gyönyörűen megkomponált, festői szépségű emblematikus kép. Ezeket kissé hosszabb ideig mutatja a kamera, hagyván hogy hassanak ránk. Artisztikus a meztelenül alvó vámpír pár képe. Megrázó hatást kelt az a kép, amikor a két vámpír döbbent némaságban ül Adam szófáján, közöttük pedig hátravett fejjel ül, vagy inkább elnyúlva, félig fekszik, a halott Ian. Reneszánsz festmények jutnak az eszünkbe, amikor a szereplők a halott Marlowe körül állnak, térdelnek, a fájdalom kifejezésével arcukon.
 
Szólnom kell a film zenéjéről is. Jarmuschnak avatott füle van, filmzenéi pusztán önmagukban – még akkor is, ha eltekintünk a dramaturgiában játszott szerepüktől – remek muzikális ízlésről tanúskodnak. A zene minden filmjében egyenrangú szerepet játszik a képekkel. A Florida, Paradicsom (Stranger Than Paradise, 1984) egyik „mellékhatása” abban állt, hogy a főszereplő John Lurie, nemcsak színészként, hanem hol mainstream, hol kísérletező jazz zenészként is felhívhatta magára a figyelmet. A törvénytől sújtva (Down By Law, 1986) esetében Tom Waits színészként való szerepeltetése erőteljes zenei utalás is egyben.[1] Valószínűleg a Halhatatlan szeretők forgatásánál nem sokkal korábban ismerhette meg a rendező Jozef van Wissemet, a sokrétű holland zeneszerzőt, aki minimalista hatásoktól sem mentes gyönyörű lantjátékáról híres. Rövidebb klipek és lemezek is kikerültek van Wissem és Jarmusch keze alól, és mind kapcsolódik a filmhez is.[2] És ne feledkezzünk meg a zenész kedvenc lantjáról sem. Az egyik utolsó jelentben ott láthatjuk Adam kezében. Ugyancsak az utolsó szekvenciák egyikében, amikor Adam egyedül várakozik Eve-re, aki hamarosan megajándékozza az ominózus lanttal, a férfi hős egy klubból kihallatszó zenére lesz figyelmes. A kamera ráközelít a kocsmában éneklő Yasmine Hamdanra, és láthatjuk, hallhatjuk, amint előadja Hal című számát. Hamdan már tizenöt éve a libanoni zenei underground vezető egyénisége, megérdemelten. Közben visszaérkezik Eve is, mindketten megbabonázva hallgatják. Eve megjegyzi, hogy hamarosan világhírű lesz, mire Adam hozzáteszi: „Remélem nem. Ahhoz túl jó.”
 
Az utolsó előtti jelenetben Eve és Adam – már közel a végkimerüléshez – egy árkád vagy kerengő padján ülnek, a mögöttük lévő fal arabeszkkel díszített. Lenyelik az utolsó korty vért, amivel még Marlowe ajándékozta meg őket halálos ágyán, de már nagyon lelassultak. „Befejezzük?” – hallatszik kérdésük. Elszórakoztatnak minket briliáns memóriájukkal, azt taglalják, hogy mennyi a víz a vérben, az emberben és a Földön, amikor is balról egy ölelkező szerelmespár lép be a képbe. Valami megcsillan a szemükben. Az a fény, ami korábban Adam szemében is felvillant a kórházban, amikor egy vérző sebesült bekötözését figyelte. Ezt a szemvillanást már láttuk Eve tekintetében is a repülőn, amikor a szomszéd ülésen az egyik utas elvágta az ujját evés közben. Eve kérésére Adam magyarázni kezdi már korábban is hangoztatott enigmatikus filozofikus eszmefuttatását az Einsteinnek tulajdonított „spooky action of distance”-ról, amelynek jelentése ez alkalommal, valamivel érthetőbbé válik: az univerzum bármely részében található részecskék egymásra hatásáról szól a példabeszéd. „Fucking 15th century” – mondja Eve és mindketten pontosan tudják, hogy mi következik. Rákényszerülnek őseik barbár szokásainak felelevenítéséhez. Eve, mint mindig, most is kissé eufemisztikus módon fogalmaz: „Megfordítjuk őket?” Aztán felállnak és odalépnek a szerelmespárhoz. „Excusez moi” szól hozzájuk Eve kedvesen és halkan. Az utolsó, rendkívül rövid képen ott láthatjuk harapásra tátott szájukban a vámpírfogak villanását.
 

[1] Tom Waits-ről nemrég jelent meg egy rövid írásom a nowmagazin.hu „Korszakalkotó lemezek” rovatában.
[2] A The Mistery Of Heavens című 2012-ben kiadott közös albumuk The More She Burns The More Beautifully She Glows című számában Tilda Swinton, ha nem is énekel nekünk, de hallhatjuk recitativóját.  

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322