FIGYELEM: AZ ÍRÁS SPOILERT TARTALMAZ!

Az ausztrál rendező filmje az „Ausztrália, tíz évvel az összeomlás után” mondattal kezdődik, azt azonban a cselekmény során a későbbiekben nem tisztázza, pontosan miféle világégésről is lenne szó. Ehelyett egy magányos férfit figyelhetünk, aki arra teszi fel az életét, hogy visszaszerezze az autóját attól a három embertől, akik ellopták. Szótlan főhősünket semmi sem térítheti le pályájáról, semmi másról nem hajlandó tárgyalni senkivel, még nevét sem árulja el, ha kérdezik, egyedül „A kocsimat keresem. Hárman ültek benne” mantrát ismételgeti.

Hogy hősünk mennyire elszánt, azt hamarosan mindennél beszédesebben igazolja egy jelenet: még nem telik el félóra a cselekményből, mikor a férfi – pusztán, hogy célját egyszerűbben elérje – lelő egy ártatlan embert (már amennyiben élnek egyáltalán ártatlanok az Országúti bosszú értékvesztett világában). Az egyébként Eric névre hallgató – ám szinte egyszer sem nevén nevezett – figura ekkor egy csapásra át is minősül hősből antihőssé. Később pedig folytatja erkölcsi mélyrepülését. Amikor véletlenül találkozik a három autótolvaj egyikének sebesülten hátrahagyott öccsével, magával hurcolja, hogy segítségével könnyebben megtalálja célpontjait.

A fiút, Reyt Eric ugyan orvoshoz viszi, s így megmenti, de ezt követően nemcsak saját céljai követésére kényszeríti, de saját képére is formálja. Igazi szörnyet teremt azzal, hogy arra biztatja a kissé félnótás fiút, hogy hozzá hasonlóan könyörtelen legyen. Hogy Ericnek mennyire nem számít semmi, egyedül autója megtalálása, és ennek érdekében bármire képes, senkit sem kímél, azt egyetlen szimbolikus jelenetben rendkívül plasztikusan fogalmazza meg az alkotó. Mikor Rey az orvosnőnél magához tér, és az megvizsgálja, a két alak egymással szemben ül egy asztalnál, Eric pedig, a fiú szökésétől tartva, fegyvert fog rá. A térmélység hiánya miatt azonban nem lehet pontosan látni, kire céloz a férfi a pisztollyal: Reyre vagy a még nála is ártatlanabb orvosnőre – hiszen teljesen mindegy is, Ericnek nem számít, ő bárkit kész lenne feláldozni.

A kisemmizett, jogtalanul eltiport kisember figurája, aki a jogos önvédelem arányosságát túllépve juttatja érvényre akaratát, ismerős lehet a hazai mozikban szintén jelenleg futó A lázadás kora: Kohlhaas Mihály legendája című alkotásból. Az Országúti bosszú akár ennek modernizált verziójaként is felfogható – eltulajdonított lovak helyett ellopott autóval, önkényeskedő földesúr helyett becstelen brigantikkal. Az igazáért küzdő kisember szimbolikus harca helyett azonban a filmben csakhamar fontosabbá válik a szóban forgó kisember és Stockholm-szindrómában szenvedő túsza kapcsolata. Eric és Rey között ugyanis furcsa szövetség alakul ki, ami az elnyomáson, a manipuláción és „az ellenségem ellensége a barátom” elven alapul (az idősebb férfi meggyőzi a fiút, hogy neki is minden oka megvan gyűlölni saját bátyját, hiszen az sebesülten a sorsára hagyta).

A két férfi ambivalens viszonya szintén egyetlen metaforikus képsorban csúcsosodik ki. Szinte bizarr szerelmi jelenetnek tűnik az a film plakátján is megidézett szekvencia, amikor Eric szorosan megragadja Reyt, és oldalról mutatják, ahogy egészen az arcába hajol, hogy a lehető legközelebbről közölhesse vele fenyegetéseit. A férfi pedig tényleg szörnyet teremtett, hiszen ez a kierőszakolt közeli kapcsolat a végére odáig fejlődik, hogy a fiú nemcsak öl érte, de igazi harcostársakká, bajtársakká válnak. Az „erőszak erőszakot szül” dominólánca miatt viszont a „csak egy maradhat” kegyetlen szabálya itt sem változik. Mikor azonban már elkönyvelnénk az Országúti bosszút szikár és szenvtelen visszafejlődés-regénynek, az alkotók egy minden addigit felülíró fordulattal zárják filmjüket.

A főhős addigi kegyetlen elszántságát megmagyarázó jelenetből nemcsak az derül ki, miért pont a ketrecbe zárt kutyákat mutató képsor volt az egyetlen, ami alatt Eric valamilyen érzelmet mutatott, de egy örök érték, az Antigonéből ismerős „a halottat el kell temetni” morális parancsolata is diadalmaskodik. Mikor a néző már azt gondolná, hogy a másfél órán át követett karakter számára semmi sem szent, semmilyen érték nem számít, kiderül, hogy igenis van valami, amiben hisz és amit tiszteletben tart (a saját tulajdonhoz fűződő birtoklási jog mellett). A Kohlhaas-sztorival szemben tehát hősök ugyan itt nincsenek, de legalább értékek maradtak mégis, még ebben a világban is. És emiatt Eric antihősből végül ismét hőssé válhat – egy leheletnyit legalábbis.